Lygavarir

V.

„A vágtató tánc vad rohamba nyargal

repül a nő a sáppadó lovaggal,

szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk."

Az udvaron sürgölődő cselédek és gyakorlatozó einherjarok szemérmetlenül megbámulják őket, miközben lovaik hátán a palotakapuhoz ügetnek. Sif igyekszik úgy tenni, mintha fel sem tűnnének neki a vizslató pillantások: mereven előreszegezett tekintettel lovagol el a kapuig, ami mellett egy őrtorony magasodik, benne két tettre kész katonával.

– Megálljatok! – kiált le hozzájuk az egyik, a kezében íjjal. Sif határozottan pillant fel rá, tartása szilárd, méltóságteljes.

– Vadászni megyünk. Tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatja el a palota területét, de teljes felelősséget vállalok érte. – Egyáltalán nem tart attól, hogy Loki szökést kísérelne meg, hisz az az ügyesen kimunkált és továbbra is alakuló tervével a legkevésbé sem lenne összeegyeztethető.

A két őr összenéz odafent. A harcosnő morcosan összeszorítja ajkait, amikor eszébe villan, hogy ez a lépése csak még tovább fogja táplálni a közte és Loki közt alakuló románc pletykáját.

– Szóval felelősséget vállalsz érte? – kérdezi az íjász. Sif bólint. – Tudod, mivel jár ez, úrhölgy.

– Talán jobban is, mint te, katona. Indulhatnánk?

– A király értesülni fog erről.

Legyen. Már úgyis eléggé neheztel rám.

– Tedd a dolgod – hagyja rá. Az íjász biccent, majd társának intve lesiet az őrtoronyból lefelé vezető gyalult falépcsőkön.

Az őrök pár percen belül kinyitják a hatalmas, kétszárnyú kaput. Sif rögvest megsarkantyúzza lovát, hátra sem néz a mögötte haladó férfira, mivel él a gyanúperrel, hogy csak az elégedett mosolyát látná azon az irritálóan sunyi arcán.

– Örülsz most magadnak, nemde? – veti oda neki, mialatt a kelmefestők utcáján végigvágtatva a város vége felé igyekeznek. A jobbára kurta, összemocskolódott nadrágra vetkőzött, festéktől és verejtéktől ragadó bőrű munkások kezüket szemellenzőnek használva néznek fel a mellettük ellovagló nemes párosra, többen fel is ismerik őket, és – Sif számára meglepő módon – mindkettejüket ujjongással köszöntik.

– Jó szerencsét, Sif!

– Harcosunk!

– Öröm épségben látni, herceg!

Az utcából kiérve Loki felzárkózik mellé, a mosolya ragyogóbb, mint a Sif vértezetéről visszacsillanó napfény.

– Természetesen – feleli vidáman, ébenfekete tincsei lágyan hullámzanak fehérsápadt arca körül, ahogy kancája ritmusát felvéve ide-oda ring ültében. – A csőcselék, úgy tűnik, értesülvén arról, milyen hőstetteket hajtottam végre Svartalfheimban, elfelejtkezett a „korcs" ragadványnevemről, és immár herceg vagyok nekik, ismét, Odin nagy bánatára... – Rátérnek a Királyi Erdő felé vezető göröngyös, nyárfákkal övezett földútra, ahonnan már érződik a közeli repceföldek száraz illata. – Tudod, olykor nem elég lenyúzni valakiről a nevét. El kell érni, hogy a nép maga fossza meg tőle. Az érdemeimet nem vitathatta el – Sif itt égnek emeli a szemét –, hát most próbál elfelejtetni velük, de szerencsére te gondoskodsz róla, hogy ez ne történhessen meg. És – viszi fel a hangsúlyt színpadiasan, egy újabb szemforgatást kicsalva a nőből –, máris itt van a másik ok, amiért „örülhetek magamnak." Ki gondolta volna, hogy önként fogsz felelősséget vállalni értem? Épp te, Tisztesség Madonnája?