Lygavarir

IV.

„Én mentem eddig, nem gondolva, merre,

beléfogódzva atyai kezedbe,

de most velőm és vérem összefagy.

(...)

és nem látlak, én Alkotóm! Teremtőm!

Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?"

− Vezessétek ide.

Asgard teljhatalmú ura, a Kilenc Világ őrzője, a király, akit Sif azóta szolgálni akart, hogy az első szavai elhagyták a száját, egy félreeső rózsalugasban vár rá, két komor arcú tanácsnoka társaságában. A gyolcsfehéren nyíló rózsafejek oly sűrűen lepik el a tartóoszlopokat és a lyukacsos tetőt, mintha hólepel ülne rajtuk, illatuk szédítő, tolakodón járja át a nő légútjait. Annak első gondolata az, hogy legszívesebben puszta kézzel irtaná ki az összes rózsát mind a szökőkút környékéről, mind a lugasok állványzatáról, de ez az ötlete tüstént tovaszáll, mihelyst az einherjarok megtaszítják a vállát, ezzel betessékelve őt az uralkodóhoz.

– Hívattál, királyom? – szólal meg, megelőzve a kíséretét. Nem akarja, hogy bejelentsék, mintha Odin nem tudná, ki ő, vagy ha tudvalevőleg szégyenkeznie kellene valamiért. Meggyőzően és következetesen színleli a teljes tudatlanságot, ám belül reszket, a tenyere leleplezően verejtékezik; mikor futólag végigsimít a derekát körbefogó bőrszíjon, nedves lenyomat marad utána.

– Idejét éreztem. – Odin nem néz rá, figyelmét egy kosár osztrigának szenteli. Gondosan kiválaszt egyet az eleve is tüzetesen átválogatott darabok közül, és tőrt ragad, hogy felfeszítse vele az ellenálló héjat. – Nem hallottam felőled azóta, hogy visszatértél a délnyugati martalócok elleni hadjáratból.

– Kerültem a társaságot – feleli a nő megregulázott arcizmokkal. Odin nem adja jelét sem hitetlenségnek sem bármi más érzelemnek, az osztrigájával bíbelődik, visszautasítva az egyik tüsténkedő szolgát, aki térden csúszva kínálja neki az ecetet.

– Hiába telik az idő... – Az ecetes kancsót magához véve megízesíti étkét, és mélyet sóhajt. – A veszteség pengéje mély sebet ejtett valamennyiünkön.

Sif a maga részéről nem akarja elképzelni, mit élhetett át az öreg uralkodó, amikor szembesült a ténnyel, hogy felesége után édesfiát is elvesztette. Ha Loki nem csöpögtette volna tele az elméjét kétségekkel, ha a közelmúltban nem szembesült volna a vanaheimi rémségek valós mivoltával, most egész bizonyosan küzdenie kellene a késztetéssel, hogy az illendőséget félredobva kezet csókoljon Odinnak, és biztosítsa őt örökre szóló hűségéről.

Azonban ilyesmi most fel sem merül benne. A király viselkedése – főként annak tükrében, hogy Loki és Bragi épp az imént tették nyilvánvalóvá, hogy csakis az ő lépésére várnak – sokkal inkább félelmet gerjeszt a nőben, mintsem sajnálatot és tiszteletet.

– Ha ezerszer kellene halnom azért, hogy Thor visszatérhessen közénk, megtenném – szólal meg végül Sif, tekintetét a földre szegezi.

– Ezt jól tudom. – Odin félrerakja az osztriga üres héját, keresztbefűzött ujjait a hasára fekteti. – Nincs olyan ember ebben a birodalomban, aki megkérdőjelezné a hűségedet a fiam iránt. Éppen ezért – emeli meg egy kicsit a hangját, amikor a harcosnő szóra nyitja a száját –, ösztökéltem őt arra, hogy téged tüntessen ki a figyelmével.

Sif orcáit, mintha csak tüzek lángolnának fel a bőre alatt, vörös szín önti el.

– Engem, felség? – kérdi hitetlenkedve. Az egyik tanácsnok felköhint kézfeje takarásában, a készülődő nyári zápor első csöppjei tompát koppannak a háttérben várakozó einherjarok páncélzatán.