Többéjszakás

Nyolcadik fejezet

Tudományosan igazolt tény, hogy egy kórházban sokkal lassabban telnek az órák, ha az ember ébren van: Lily a hat nap kómából semmit sem érzett meg, már egy ébren töltött is ezer évnek tűnt számára az üres kórteremben. Ilyenkor az embernek van ideje végiggondolni az egész életét, és a lányé nem festett túl fényesen: magányos volt, de egyidejűleg azt sem tudta, akar-e emberekkel beszélni az elkövetkezendő napokban.
A sokadik ilyen gondolat után határozta el, hogy valaminek sürgősen meg kell változnia. Persze, nem ez volt az első alkalom, amikor világosan látta, hogy nem ilyen életet szeretne élni, de talán mégis ez volt az a pont, ahol már minden csak jobb lehetett.
Ekkor történt valami. Isteni sugalmazás, a sors, véletlen, vagy akármi másnak is nevezhetjük azt az egyszerű, gyengécske mozdulatot, amivel Lily a mellette lévő kis szekrényre helyezett laptopját leemelte addig elfoglalt helyéről, és finoman az ölébe tette.
Újra el kellett gondolkodnia, hol is van a telefonja, végül viszont eszébe jutott. Szellemileg talán még nem teljesen volt helyen, a memóriája sem bizonyult a legjobbnak. Ebben akkor lett teljesen biztos, amikor még a laptop jelszaván is el kellett gondolkodnia, pedig a megoldás végtelenül egyszerű volt, már-már banálisnak is nevezhetnénk.
Lily - hiszen ő is tinédzser volt - elsőként mindenképp a közösségi oldalakat szerette volna megnézni, és megbizonyosodni róla, hogy nem maradt le túl sok dologról. Persze, nem várt túl nagy érdeklődést, és tényleg nem kellett őt félteni, hogy nem lesz majd elég ideje mindenki üzenetét végigolvasni: egyetlen nyamvadt üzenet várt csak arra, hogy megnyissa.

Logan Davids: Szia, Lil! Írtam sms-t is, de sajna kiderült, hogy nincs nálad a telefonod. Voltam is benn, de nem voltál ébren. Mindenképp írj, ha ezt látod!

Kár lett volna önmaga előtt tagadni: Lily csalódott volt. Talán valaki teljesen más üzenetére számított, és annak ellenére, hogy a törődés jól esett neki, egy pillanatra el is szomorodott. Nem mintha reménykedett volna: a remény csak buta gondolatokat ébreszt az emberekben. Mintha lenne esély olyasmire, ami bizonyítottan lehetetlen.

***

Végül a kórházban töltött napok elszálltak. A család és Logan minden napos látogatása kicsit enyhített Lily világfájdalmán, bár még így sem volt teljesen elégedett. Persze, az ember sosem tudja megfelelően értékelni azt, amije van.
Adam természetesen fel sem bukkant, és még egy nyamvadt üzenettel sem volt képes megszánni őt - ez esett Lily-nek a legrosszabbul. Sok év után neki is be kellett ismernie: Adam Benward nem a legjobb barátja többé, és ha így elhagyta őt, talán soha nem is volt.
A magányosan töltött napoknak viszont pozitív hatása is volt: az addig pesszimista Lily-nek most nagy tervei voltak. Persze, nem teljesen tudta, hogyan is kezdjen bele a megvalósításba, de biztos volt benne, hogy minden meg fog változni.
Már az Orient Gimi sem tűnt olyan szörnyű helynek, mint azelőtt, pedig határozottan nem változott semmi: már a bejárathoz vezető lépcsőnél érezte magán a furcsa tekinteteket, hallotta a kis összesúgásokat a háta mögött, mintha legalábbis ő lett volna az iskola bazári majma, akit mindenki kénye-kedve szerint bámulhat.
A szekrényéhez vezető úton nem igazán állt szóba senkivel, hiszen még mindig nem volt olyan ember, akivel beszélgethetett volna. Csak monoton ütemben pakolta könyveit a suliboxba, és azon gondolkodott, vajon milyen órával kezdi a napot, amikor a szekrény ajtaja hirtelen becsapódott, a lány pedig reflexből hátrahőkölt a váratlan történésre.
- Ne ijedezz, kislány, csak én vagyok! - hallotta az ismerős hangot. Teresa Moon a már ismert magabiztos mosolyával nézett Lily-re, miközben hátát a szekrénynek döntötte.
Lily csak sóhajtott egyet, úgy érezte, most igazán nem kell semmitől félnie.
- Hol voltál a múlt héten? - kérdezte Teresa, mielőtt bármit mondhatott volna. - Küldtem neked sms-t, nem kaptad meg? - tette fel a lány az újabb kérdést.
Vajon el kellene mondania az egész esetet? Elisát, a kórházat, a két rejtélyes srácot, a sok összefüggéstelen szörnyűséget, ami a fejében van? - ezen gondolkodott Lily, ahogy barátnője sötét szemeibe nézett.
- Mondjuk, hogy lebetegedtem. És nem kaptam meg - mosolyodott el. Úgy érezte, nem kész még arra, hogy bárkinek is beszéljen a történtekről. Egyébként meg ez nem hazugság. Csak nem mondod el a részleteket. - Milyen volt az első heted? - kérdezett most Lily, és fejével a folyosó végén lévő tanterem felé bökött, jelezve, hogy induljanak el.
- Magányos - vágta rá Teresa. - Tudod, az egyetlen barátom itt éppen lebetegedett - kacsintott mosolyogva, Lily pedig megrázta a fejét, miközben mindketten a terem felé indultak.
Milyen ironikus, hogy neki is ő volt az egyetlen barátja.
- És a többiek? Velük nem barátkoztál össze? - érdeklődött a lány, és talán itt vette észre saját magán, hogy mennyire rossz is a beszélgetésben. Hiába tudta, hogy Teresa előtt nem kell izgulnia, hiszen ő valóban is kedves lány, de valahogy nehezére esett mellette feloldódni.
Teresa megvonta a vállát, és egy apró fintor jelent meg az arcán. - Lehetne rosszabb is. Páran beszélgettek velem, mások csak levegőnek néztek. Azt hiszem, ez a jobbik eset - magyarázta.