Többéjszakás

Első fejezet

 – Hogy érzed ma magad? – szólt Lilyhez Claire, a pszichológusa.
 Barna hajú, magas, harmincas éveiben járó hölgy volt. Kerek szemüvege mindig ott csücsült orrnyergén, ruházata pedig olyan volt, amilyennek a legtöbb ember elképzel egy pszichológust: kosztüm és körömcipő. Lassan sétált oda a lányhoz, és leült a vele szemben lévő székre. Két pohár vizet tartott a kezében, amit az előtte elterülő dohányzóasztalra helyezett.
Lily hátradőlt a fotelban, szemét egy pillanatra becsukta. Szomorúan gondolta végig az elmúlt három napját, majd a magabiztosság legkisebb jele nélkül azt felelte:
 – Jól.
 Claire nagy sóhajt eresztett el, és lemondóan pillantott a fiatal lányra.
 – Mindig ezt mondod – kezdte a pszichológus óvatosan. – Ugye tudod, hogy ez nem célravezető?
 Lily ekkor kinyitotta nagy, barna szemeit, tekintetét a nő tekintetébe fúrta. Lágyan bólintott. Szemei megteltek könnyekkel, ahogy újra végiggondolta az elmúlt napokat. Claire a lány felé nyújtotta a dohányzóasztalon lévő, zsebkendővel teli dobozt. Lily kihúzott a dobozból pár darabot, majd beszélni kezdett:
 – Megint bántottak – válaszolta szűkszavúan, miközben megtörölte arcát. Nem tudta, mégis hogy tudná szavakba önteni azt a rengeteg a lenéző pillantást, az összesúgásokat a háta mögött és a nyílt gúnyolódást. 
 Claire csendben bólintott, azt várva, hogy Lily folytassa a mondandóját, de a lány semmi mást nem mondott, csak maga elé meredve harcolt könnyivel.
 – Ki bántott? – puhatolózott a nő.
 – Ki nem? – vágta rá Lily keserűen. – Mindenki.
 Lily homlokán izzadságcseppek jeletek meg a nagy meleg miatt. Ekkor reflexszerűen feltűrte hosszú, fekete felsője ujját, aminek köszönhetően láthatóak voltak a hegei. Néhány régi volt, néhány pedig egészen friss.
 – Lily! – szólt Claire ijedt hangon. – Mit mondtunk a vágásokról?
 – Hogy rosszak és feleslegesek – válaszolta a lány unottan. – Nem is értem, miért nem haladunk soha előre – tette hozzá ingerülten.
 – Mire gondolsz? – kérdezte aggódóan a pszichológus.
 – Fél éve. Fél éve járok dilidokihoz, és ezalatt az idő alatt te vagy a negyedik. Mindegyikőtökkel egy helyben toporgunk, és ez elkerülhetetlen, hiszen segítség helyett, mindig csak a kioktatást kapom a vágásokról. Miért nem beszélünk soha az igazi problémáról? Miért nem beszélünk a zaklatásról? Vagy ha beszélünk róla, miért nincs soha megoldás? – kelt ki magából a lány. Könnyei az arcán folytak le, végül a felsőjére cseppentek. Cseppet talán saját szavaitól is megijedt, sosem gondolta volna, hogy ennyire kikel magából pszichológusa előtt.
 Claire arckifejezése döbbent volt. Ezelőtt még nem látta ilyen feldúltnak Lilyt.
 – Elmeséled, mi történt az utóbbi napokban? – kérdezte finoman a hölgy.
 Lily arca eltorzult, ahogy a sok megaláztatásra gondolt, amit ebben a három napban el kellett viselnie. El sem tudta képzelni, mit tett, amivel kiérdemelte a folytonos zaklatást. Tudta, ha elmondja, min gondolkodott az utóbbi napokban, Claire mindent elmond az édesanyjának.
 Lily hátán végigfutott a hideg, ahogy arra gondolt: ebből az egészből még egy évet el kell viselnie, hogy végre végleg otthagyhassa a középiskolát. Azon gondolkodott, hány vágás, hány átsírt éjszaka, vagy hány rettegésben eltöltött nap után állnak le a zaklatói? 
 – Lily?! – lengette meg a pszichológus kezét a lány arca előtt. – Nagyon elgondolkodtál. 
 – Minden rendben, csak megint azok a buta beszólások – mondta Lily keserédes mosollyal az arcán. A lány legszívesebben tombolt volna, de tudta, az nem megoldás semmire. Újabb könnycsepp látszott legördülni az arcán.
 Claire-t meglepte a hirtelen hangulatváltozás. Nem tudta, mit tehetne, vagy hogyan segíthetne: az iskolai zaklatás neki mindig fejtörést okozott. 
 Egyáltalán miért zaklatnak valakit az iskolában? – kérdezte magától. – Hogyan ötlik fel valakiben még ennek a gondolata is? 
 Pedig nem nehéz kitalálni: a fiatalok folyamatosan zaklatják egymást. És ha megkérdezed az egyiket, miért csinálja pontosan, azt feleli: mindenki ezt teszi.  És a legmeglepőbb dolog az egészben, hogy mindenki a megbánás teljes hiányával beszél a témáról. 
 Így volt ez a Lilyt zaklató emberekkel is. A lány sosem beszélt róla, mégis minden kis megjegyzés mélységesen megbántotta őt. Főleg egy emberé, akit még három év után is ugyanúgy a szívében hordozott, mint akkor, mikor ők ketten még óvodába jártak: Adam, a szomszédfiú. 
 Adam.
 Lily újra odaképzelte magát három évvel azelőttre, amikor még Adammel barátok voltak. Egészen addig, amíg a gimi hierarchiája szét nem robbantotta a szinte csecsemőkor óta tartó barátságot. A legszörnyűbb emlékei kerültek terítékre. Minden pillanata kínszenvedés volt, még rágondolni is fájt neki. Ahogy régen Adamet érezte az egyetlen mentsvárának, most undorodott tőle, mégis eltöltötte egy nosztalgikus, nyugodt érzés, ha rá gondolt.
 És ezt mind el is mesélte Claire-nek: azt, hogy a középiskola kezdete hogyan jelentheti egy barátság végét. 
 – Azt hallottam, ezeknek kellene a legszebb éveknek lenniük – suttogta Lily könnyek között. – Azt, hogy ezeknek az éveknek kellene a nagy szerelmekről, a bulikról és az életre szóló barátságokról szólniuk. Én pedig elvesztettem az egyetlen igaz barátomat a középsuli miatt. És tudod, Claire, mi maradt? Az internetes haverkodás olyanokkal, akiknek igazából rohadtul nem érdekel a történetük, de én sem élhetek barlangban, mindenféle emberi kapcsolat nélkül.    
 Claire csak hallgatott. Néha megértően bólintott, néha minden reakció nélkül fogadta el a tényeket. Gondolatai cikáztak a fejében, nem tudta, mit feleljen erre a lánynak, aki végre – egy hónap kemény munka után– megnyílt neki. A pszichológus próbált valamiféle, szakmai szemmel is elfogadható tanácsot összerakni a fejében, de sajnos csak közhelyek és használhatatlan tippek jutottak eszébe. 
 Lily lassan mondandója végéhez közeledett. Még mindig szipogott, arcát papír zsebkendővel törölgette. Claire még mindig nem tudta, mit feleljen a tömérdek információra, amit a lány hirtelen rázúdított. Ilyen pillanatokban érezte azt, hogy annak ellenére, hogy ez a munkája, néha nagyon megterhelő tud lenni még az emberek problémáinak végighallgatása is. 
 – Talán – kezdte Claire félénken –, többet mehetnél szórakozni. Tudom, ez nem az a tanács, amit most vártál, de a bulikon könnyen lehet ismerkedni, ez mindig egy jó lehetőség arra, hogy barátokat szerezz – mosolygott a nő. 
 Lily fontolgatni kezdte a tanácsot, miközben halványan visszamosolygott rá. Azon gondolkodott, mi van, ha a bulikban is kiközösítenék őt?  Valahogy úgy érezte, ez nem egy megfelelő megoldás. Hiszen barátokat nem részegen kellene találnunk, nem egy olyan helyen, ahova néha-néha több száz ember is bezsúfolódik, és a félhomályban, hangos zene közepette próbálják egymást túlordítani.  
 Tényleg ez a legjobb megoldás arra, hogy barátaim legyenek? – kérdezte magától a még mindig szipogó lány.  
 De sajnos más megoldást ő sem látott az ügyre. 

***

 Húsz perc elteltével Lily szomorúan hagyta el a helyiséget. Kilépett a hideg, nyirkos utcára. A kora tavaszi időjárás mindig megviselte a lányt, nem szerette a szeszélyes időt. A buszmegálló felé sétálva azon mélázott el, hogy amikor megérkezett Clairehez, még egy felhő sem látszott az égen. 
 A lány gondolataiba merülve ballagott: azon gondolkodott, milyen jó érzés volt végre megnyílni valakinek mindenről, ami az elmúlt években nyomta a szívét; hogy mennyire megnyugtatta őt a megerősítés afelől, nem ő a hibás. Fontolgatta Claire tanácsát arról, hogy szórakozni kellene járnia, de még mindig volt pár kételye ezzel kapcsolatban. 
 Már majdnem megérkezett a buszmegállóhoz, amikor egy fekete autó állt meg mellette. Az anyósülés felőli ablak lehúzódott, a sofőr pedig kérdőn pillantott a lányra. Lily legnagyobb meglepetésére egy ismerős arcot vélt felfedezni a volán mögött. A lány nagy levegőt vett, és próbálta elővenni legkevésbé döbbent arcát – sikertelenül.  
 – Lily? – kérdezte Adam felhúzott szemöldökkel. – Hazafelé tartasz? – érdeklődött. Lily füle mögé hajtotta haját, miközben igenlően bólintott. Lélegzetvétele darabos volt, hirtelen azt sem tudta, képes-e állva maradni, vagy nyomban elájul. 
 Adam körülnézett, de az utcában egy árva lélek sem volt. Ekkor mosolyogva Lilyre pillantott:–  Hazavigyelek?
 Lily Adam mélykék szemeibe nézett. Tekintete nyugtató volt, mégis feldúlta a lányt. Ő is észrevette az alapos körülnézést. Vajon azért nézett szét, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja őket együtt?
 Igen, valószínűleg rontanék a hírnevén, ha valaki meglátná, hogy engem fuvaroz –  ilyen és ehhez hasonló gondolatok tomboltak akkor a lányban. Csalódottan, keserű szájízzel válaszolt a fiúnak:
 – Nem szeretnék kellemetlenséget okozni, már csak húsz perc, és jön a fél hetes busz–  magyarázta Lily zavartan, és tett egy lépést a buszmegálló felé. 
 Ekkor kivágódott a kocsi ajtaja, Lily pedig odapillantva látta, ahogy Adam áthajol az anyósülésen, hogy kinyissa az ajtót. Ijedten, kérdő arckifejezéssel nézett a srácra.
 – Pattanj be! –  szólt Adam, a lány pedig összezavarodottan a jármű mellé sétált. Szíve a torkában dobogott, egész testében remegett, ahogy a fiú kérdőn pillantott fel rá.
 Lily is körülnézett, hogy biztosan nem látja-e senki őket – nem szeretett volna ártani a fiú népszerűségének. De egy árva lelket sem látott, ezért beszállt, és finoman becsukta maga mögött a kocsi ajtaját.
 Nagyot sóhajtva pillantott a fiúra, pillantása ideges volt. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, Lily pedig újra ott érezte magát, három évvel azelőtt. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében, leginkább arról, hogy ha Adam most bocsánatot kérne, azonnal megbocsátana neki minden egyes kis bántásáért, mindenért, amivel fájdalmat okozott neki. 
 Adam hirtelen elkapta a tekintetét, és a vezetőülés melletti gomb megnyomásával felhúzta az ablakot, majd elindult. 
 – Merre voltál?– érdeklődött a fiú. Hangja zavart volt, és tisztán látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan is kezelje a szituációt. Zavarát meg sem próbálta leplezni. Idegesen beharapta szája szélét, szemét pedig le sem vette az útról.  
 Lily elgondolkodott, mit felelhetne erre a kérdésre. Az igazsággal csak még egy érzékeny pontot mutatna meg magából. Ez pont olyan, mintha megmutatná, hova kell lőni, hogy elvérezzen. 
 Adam mégiscsak a legjobb barátom –  gondolkodott a lány, de rá kellett jönnie: erről a barátságról szigorúan csak múlt időben lehet beszélni, hiszen a fiú már nem a legjobb barátja, hanem egy a zaklatói közül.  
 – Egy barátomnál– felelte Lily, és hagyta, hogy a gondolatok elárasszák Adam fejét. 
 Feszült légkörben, egymáshoz sem szólva autóztak tovább hazáig, miközben mindkettejük fejében cikáztak a gondolatok. Lily fejében kérdések százai fogalmazódtak meg, amelyeket egytől egyig fel akart tenni volt legjobb barátjának, de egy hang sem hagyta el a száját. Mind közül egy ismétlődött újra és újra, kétségbeesetten: miért bántasz engem, Adam?