Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizenkilencedik fejezet --- Alice

– Ez ő lesz – felelem. – Nyugi anya, még gimis, ezért használt hamis személyit, és szerintem csak azért ment abba a klubba, mert ott elkerülheti a nyalizókat. Nem nyomozó, csak egy különc milliomos, aki imád verekedni és csajozni.

– Nem kéne abban a házban dolgoznod. Nem tetszik nekem ez a fickó... fiú.

Gondolom, neki egyik telepi fiú sem tetszik. Gőzöm sincs, apám mivel bolondította magába, de a közösen nézett filmekből ítélve egyértelműen a sármos öltönyösök az esetei. Shonn valahol a kettő között lehet: gazdag, jóképű, de öltönyt szerintem még sosem hordott.

– Nem lesz baj, ígérem.

– Aggódom érted.

– Szeretlek! – azzal bontom a vonalat és mielőtt átgondolhatnám, mit csinálok, újra tárcsázok.

Nem veszi fel. Biztos nem ismeri a számot. Nem adom fel, rendületlenül hívogatom.

– Mi a fasz van! – kiáltja a vonal másik végéből, mire felszisszenve eltartom a készüléket, aztán vissza.

Nem ilyen fogadtatásra számítottam, mélyet kell lélegeznem, hogy ne ordítsam le a fejét.

– Hogy vagy?

– Alice? – hitetlenkedik. – Felhívtál azért, hogy megkérdezd, hogy vagyok? – Perverz örömtől cseng Shonn hangja, és máris megbánom a hívásom.

– Láttam az esésed – jegyzem meg szárazon, az aggódás legcsekélyebb jelét is elrejtve. – Vérzel?

– Ja.

– Kórházba kéne menned.

– Hazamegyek, megoldom.

A fene vinné el azt az ostoba fejét. Visszafordulok a pálya felé. Kip játékban, még vagy negyven perc van az edzésből és utána beülnénk valahova. Három éve álmodozom erről a pillanatról és végre itt a lehetőség, csak egy marha szalasztaná el azért, hogy segítsen egy még nagyobb marhának.

De a marhák tartsanak össze!

– Segítek, tudod, munkaidő – magyarázom neki. Vagy inkább magamnak, és még mielőtt visszakérdezhetne kinyomom a hívást.

Fejem lehajtva sóhajtok. Úgy érzem, az a helyes, ha segítek Shonn-nak. Sérült, és valamiért ezt mindenki előtt titkolja. Csak rám számíthat, és ezen mit sem változtat az a tény, hogy egy gyökér imposztor. Tegnap este megsajnáltam, pillanatnyi gyengeség volt tőlem, de miközben Mollyval voltam volt időm fejben összerakni a dolgokat. Mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem is.

– Baj van? – kérd Star mellém állva.

– Mennem kell – mondom neki. – Átadnád Kipnek, hogy nagyon sajnálom, és hogy máskor bepótoljuk. – Zsebre vágom a telóm. – Az utóbbit inkább mégse mond, lehet, ezután látni sem akar.

– Ne aggódj, megoldom. De mi a gond?

– Ígérem, elmondom, de nem most.

Megértően bólint. Star úgy ismer, mint a rossz pénzt és apámhoz hasonlóan ő is képes olvasni az arcomról. A titoktartást lehúzhatom a klotyón, Star úgyis ki fogja szedni belőlem az igazságot, jobb, ha idővel inkább én vallom be a dolgokat.

De most nincs időm erre!

Még egyszer utoljára a pálya felé pillantok. Kip nevetve áll fel a földről, önfeledten, jókedélyűen sportol, mint aki az élet utolsó cseppjét is kiélvezi. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő.

Felrázom magam és irány a kocsi.

---

Shonnt a fürdőmben találom. Félmeztelen ül a kád szélén. Egy pillanatra megtorpanok, és átkozom a testem, amiért sóvárgás ébred bennem a látványtól. Az elmém távol akar tartani tőle, de képtelenség nem elidőzni a duzzadó karján, a kidolgozott felsőtestén. Sérült, emlékeztetem magam.