Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizenkilencedik fejezet --- Alice

A gondolataimba süllyedve nézek magam elé, Shonn-nak már hűlt helye, és ekkor Kip arca jelenik meg előttem. Integet. Szerényen visszaintek, éppen csak megemelem a kezem. Arca elárulja, hogy őt nem viselte meg sem az esés, sem a sikertelen pontszerzési kísérlete. Atyám! A belőle áradó örömtől és attól a cinkos mosolytól minden porcikám elgyengül. Zakatol a szívem, próbálok nem a meztelen felsőtestére nézni. Valamit mutogat, nem értem, mire céloz. Ekkor megszólal a mobilom.

Alig pár ember tudja a számom: a szüleim, Star, Will, az óvoda és Rain, így nem habozok, kikapom a pulcsim zsebéből a mobilom.

Anya az.

Oldalra fordulok és fogadom a hívást.

– Jól vagy, kicsim? – aggódással teli a hangja. Rosszat sejtek.

– Igen, minden rendben. És otthon?

– Hazajöhetnél. Arról volt szó, hogy hétvégente hazaugrasz, de már két hete nem láttunk. Apád ideges.

Vagy inkább gyanakszik. Kissé feszülten megdörgölöm a homlokom.

– Oké, valamelyik nap hazamegyek. Megkérdezem, kaphatok-e egy szabad estét.

– Ha már itt tartunk. Azt mondtad, a kislánynak van egy bátyja, aki a Medisonba jár. Tőle kell szabadnapot kérned vagy attól, aki nem lakik ott?

Anyának őszintén beszéltem a feladatomról, tudja, hogy nem csak Mollyra kell figyelnem, hanem egy majdnem velem egykorú fiúra is, még akkor is, ha az nincs a szerződésemben, és azon kívül van még egy fivér, akiről azt hiszem azt mondtam, már elköltözött. Nem akartam magyarázkodni, hogy Shonn valójában ott lakik, csak sose látom. Az első két hétben tényleg nem láttam, szóval, ha innen nézzük, nem hazudtam, csak azóta változott a helyzet.

– Attól, aki ide jár, Willtől. De ezt miért kérded?

Néma csend, a telefont magam elé emelem, megnézem, nem szakadt-e meg a vonal, de a másodpercek peregnek. Ismét beleszólok.

– Anya?

– A másik bátyját is ismered? – halkan, szinte suttogva beszél. Szavaiból márt tisztán kivehető az idegesség.

– Igen.

– Mivel foglalkozik?

– Miért kérded? – ismét idegőrlő némaság a válasz. – Anya! Mit nem mondasz el? Mi történt?

Nagy sóhaj tör át az éteren, aztán hadarva, idegtől rezgő hangon belevág.

– Figyelj, az egyik nap bejött egy platinakártyás fickó a bárba és bunyót kezdett, apád mentette meg a seggét, és utána a fickó próbált haverkodni apáddal. Kiderült, ő is a boxklubba jár, márpedig aki platinakártyát villant, az nem vegyül a mieinkkel egy ringben. Álnevet használt. Azt hiszem, a fickó nyomoz apád után.

– Oké, de gondolom, semmit nem fog találni. Ugye?

– Nem, nem fog.

– Akkor mi a gond? Hogy jön ide Will bátyja?

– A kártyán a Shonn Robertson név szerepelt, és tudom, a Robertson név gyakori, de egy platinakártyán?

Feszültsége átszáll rám is, egész testemben érzem, de nem emésztő, inkább kíváncsisággal teli.

– Hogy nézett ki? – kérdem.

– Húsz év körüli fehér fickó, magas, edzett, tele tetkókkal. Sötét haj, sötét szem.

Emésztem a hallottakat. A fél iskolának van hamis személyije, ez nem újdonság, de az már igen, hogy Shonn a mi köreinkben mozog. Onnan lennének a sérülései?