Feladni nehezebb

A rémálmok is álmok

Elérkezett a pillanat. Végre megmenthetem édesanyámat. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha hagynám, hogy elvegyék tőlem. A VESZETT már túl sok mindentől fosztott meg. Legalább őt nem engedem ki a kezeim közül.

Kifújtam a levegőt és felálltam az ágyról. Kimentem a szobámból és egészen a konyha ajtajáig meg sem álltam. Mielőtt azonban lenyomtam volna a kilincset, még egyszer magamba néztem. Átgondoltam, hogy mi célom, miért harcolok és, hogy mindenemet feláldozom a siker érdekében.

- Pont jókor érkeztél - szólt Brenda, amikor beléptem.

Nem válaszoltam semmit, csak leültem a Newt melletti üres székre. Az asztalon egy hatalmas térkép foglalt helyet, kinézete alapján a VESZETT főépülete lehetett. Tele volt rajzolva nyilakkal és mindenféle jegyzet díszelgett rajta.

- Tehát. Innen már azonnal beöltözve indulunk. A kocsikkal a hátsó bejárat közelében parkolunk le, majd minél kevesebb feltűnéssel beosonunk az ajtón, ahol...

Minden idegszálammal a terv részleteire figyeltem, nehogy bármiből is kimaradjak és végül elrontsam az egészet. Mikor a végére értünk, és minden lehetséges eshetőséget átbeszéltünk, szélnek eresztették a bagázst, mondván pihenni kell az akció előtt. Nem is bántam nagyon a dolgot, mert így még egyszer átfuttathattam magamban az egészet.

- Kérsz valamit enni, inni esetleg? - szólt valaki hirtelen a hátam mögül.

- Hát öhm... Talán egy pohár víz jól esne, köszönöm.

Amikor Newt odaadta a vízzel teli poharat, ujjaink összeértek egy pillanatra. Azonnal rákaptam a tekintetem, mire ő csak mosolygott. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy direkt történt-e a dolog, de megtörtént. Nem tudtam, hogyan reagáljam le, ezért csak elpirulva fülem mögé túrtam a hajam.

Soha nem voltam otthon az ilyenekben, mivel még nem voltam igazán szerelmes. Képtelen voltam azonosulni ezzel az érzéssel... egészen eddig. Bár azt még nem tudtam biztosra, hogy ez a valami, amit érzek tényleg szerelem vagy csak buzgó fellángolás, mindenesetre forróság töltötte el a szívem, lelkem, akárhányszor szembe találtam magam Newttal. Mintha kinyílna a mellkasom, és szabadjára engedné mindazt, ami dúl bennem. Egyszerre éreztem magam idegesnek és nyugodtnak. Lehet, hogy ha erről az érzékeny témáról előbb kezdek el beszélgetni anyámmal, most nem lennék ilyen furcsa helyzetben.

- Öhm... Én most elmegyek a szobámba, ha nem gond.

- Dehogyis, menj csak, Lena - mondta Newt, ugyanolyan zavartan, mint én.

Kimért léptekkel elértem a szobát és bementem. Ledőltem az ágyra és mosolyogtam. Valahogy minden bajom elszállt, mintha nem is lenne dolog, amin aggódnom kéne. Pár percre rendben volt a világ, nem bántott senki. Álmodoztam. Úgy tapasztaltam, hogy ez tilos, mivel csak hamis álmokat kergetünk, akkor mégis jól esett.

Ahogy feküdtem egyedül, hirtelen furcsa zajokra lettem figyelmes. Csattogó, éles hangokra. Fogalmam sem volt, mi adhatta ki, ezért úgy döntöttem, utánajárok. Természetesen majd' kiugrott a szívem a helyéről az izgatottságtól, azért én csak mentem tovább. Azonban ahogy közelebb értem az ajtóhoz, egyre hangosabban hallottam a sikolyokat. Nem ismertem föl, kitől származik, de segíteni akartam rajta. Borzasztóan jajveszékelt, én is majdnem sikítani akartam. És végre elértem az ajtót.

Lassan lenyomtam a kilincset. A sikoltozás immár fájdalmassá nőtte ki magát. Meg is láttam, ki az. Egy nő. Szörnyen hangos volt. Befogtam a fülem, és megfordulva az ajtót kerestem, hogy visszamehessek, de már nem találtam a helyén. Amikor ismét a nő felé néztem, már tisztává vált a környezete is: egy kisebb téren vergődött a földön. A tér mellett egy épület, amit sok másik övez. Viszont körbenézve majdnem mindent lángok borítottak. A teret is jórészt. És a tűz egyre közelebb került hozzám. Terelt a nő felé. Aki valójában nem is volt egyedül. Volt mellette valaki. Valaki, aki a kezében tartotta őt. Simogatta, beszélt hozzá. Ekkor már engem is elkezdett érdekelni, mi ez az egész, ezért közelebb léptem hozzájuk. Azonban lehet, hogy jobban tettem volna, ha inkább a tűzben égek el.

Majdnem hátraestem, amikor megláttam kik is ők valójában. A nő az édesanyám volt, mellette a másik ismeretlen pedig... én. Kétségbeesetten igyekezett a másik énem megnyugtatni anyámat és önmagát is. Idegesen ringatózott előre hátra. Nem értettem tisztán a tűz ropogásától, mit mond neki, ezért közelebb mentem.

- Nem lesz semmi baj... Mindjárt jön a segítség... Tarts ki... Te vagy a mindenem, nem hagyhatsz itt...

Beszéde zavaros volt, és összeszedetlen. Mintha azt sem tudta volna, mi történik körülötte. Azonban amit anyám mondott, kristálytiszta volt.

- El kell engedned. Nekem már nincs sok hátra, de előtted még ott áll az élet! Nem adhatod fel most. Küzdj. Hadd legyen apád büszke rád.

Még mondta tovább, de én valahogy, akaratom ellenére távolodni kezdtem a helyszíntől. Zúgott a fülem és sajgott a testem. Sikítottam, ahogy a torokomon kifért, de a fájdalom nem enyhült. Végül átizzadva, szuszogva ébredtem fel.

Tompa fájdalmat éreztem a fejemben. Megdörzsöltem a homlokom, de nem segített. Egy szenvedő nyögés mellett felálltam az ágyról és lassan odacsoszogtam a mosdókagylóhoz. Hideg vízzel megmosakodtam, majd belenéztem a tükörbe. Karikás szemek, fájdalmas tekintet, szétborzolt haj. Komolyan ilyen állapotban készülök anyám megmentésére? Szánalmas.

Kibontottam a hajgumit, aztán egy szorosabb, tartósabb copfot készítettem. Egy fokkal jobb, gondoltam, amikor újra felnéztem. Hátrapillantottam az ágyamra. A végében ott voltak a ruhák, amiket estére készítettem elő. Felvettem őket, ismét leültem az ágyra és csak néztem magam elé. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így.

Később, amikor már meguntam a padló mintázatát, elhatároztam, hogy kiülök a teraszra. Lábamat lóbálva néztem az alattam elterülő várost és a lemenő nap gyönyörű fényét. Mélyet szippantottam a levegőből, élveztem a frissességét. A sugarak melengették a testem, ám én tudtam, hogy az igazi tűz haldokolni látszik.

Március 15.🇭🇺