Feladni nehezebb

Kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót.

Hihetetlen volt számomra, hogy végre eljön a pillanat, amikor megtudom a választ arra a kérdésre, amit Minho csupán egy "csak mert"-tel intézett el.

- Nos... Ki kezdi? - nézett körbe a copfos szőke férfi.

- Majd én - szólt ismét Harriet, majd várt egy pillanatot, és folytatta. - Édesapádról lenne szó.

Szavai behatoltak a tudatomba és méregként terjedtek szét. Apámról? Hogy lehet köze neki mindehhez?

- Mi... mi történt vele...?

- Ismered a Jobb Kart, igaz? - ugye nem...

- Igen. Ők azok, akik a VESZETT ellen dolgoznak. Vagyis... Ti, nem?

- De igen. És nyilván az is egyértelmű, hogy nem lehetett volna elég hatékony a szervezet, ha nem terjed máshol is. Így kerül a képbe a te édesapád. Az itteni csomópontunkat ugyanis ő is segített létrehozni.

- Egy volt az alapítók közül - szállt be a copfos. - Aktívan vett részt minden mozgalmunkban.

- Mindig is tudtam, hogy jó ember volt - mondtam könnyeimmet visszatartva. Percről percre egyre inkább büszke lettem rá.

- Nagyon is az volt. És bátor. Mielőtt meghalt... Azt tervezgette, hogyan vihet el benneteket a városból. Sajnos azonban a VESZETT rájött erre.

- És megölte - magam elé révedve próbáltam felfogni, miket tett értünk édesapám. Képes volt az életét áldozni azért, hogy a végsőkig tervezze a kijutásunkat. Ami most talán bekövetkezik.

- Őszinte részvétem - mondta erre a férfi, mire ránéztem, és elmosolyodtam. Halványan és gyengén, de elmosolyodtam.

- Köszönöm.

Egy ideig nem szólt senki, csak a csilingelő tányérok hangja hallatszott. Végre én is rászántam magam, hogy egyek pár falatot, ami azért valljuk be, jól esett. Bár nem fért belém sok, és étvágyam sem igazán volt, azért udvariasságból lenyomtam pár harapást.

- Ezért kerestünk fel téged - szólalt meg hirtelen Minho. - Nagyon is jó okunk volt rá, és most legalább tudod is, hogy mi az.

- Igen, most már értem. De... Komolyan szükségetek van rám? - Mért kellenék én egyáltalán?

- Emberekre mindig szük-

- De én nem vagyok ember - szóltam közbe rezzenéstelen arccal.

- Ez nem igaz. Csak fertőzött vagy - felelte erre Thomas, olyan kifejezéssel, hogy ha nem ezt mondta volna, biztosan elhittem volna.

- És ráadásul a hírek szerint bármikor szívesen harcba szállnál a VESZETT ellen - engedte el a füle mellett az előbbieket a szőke copfos.

- Azt gondolom, a szüleimért muszáj megtennem, bár ezt kivéve is van elég okom, hogy utáljam őket.

- Helyes. Akkor holnap beavatunk a tervbe. De most nyomás aludni - ezúttal a rövid, barna hajú lány szólt hozzám, ha jól emlékszem Brenda. El is vette előlem a tányért, mivel már vagy 10 perce nem ettem semmit.

Intett, hogy kövessem, mire én felálltam, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, meg visszaszóltam:

- Köszönök mindent és jó éjszakát! - utolsó pillantásom Newtra esett, ami megmosolyogtatott. És ha jól láttam, őt is.

Követtem Brendát egy ajtóhoz a sok közül. Valahol középen helyezkedett el, elé állva jól beláttam a teraszt. A lány mosolyogva kitárta előttem az ajtót, és bepillantva egy kis sötét szobát találtam. Három emeletes ágy állt benne, félkörívben elhelyezve. Az egyik mellett egy dobozkát láttam, Brenda erre mutatott:

- Abban találsz tiszta ruhát és pár cuccot, amire szükséged lehet. Ha pedig bármi kell, a konyhában leszünk, vagy a szobánkban. Gyere, azt is megmutatom! - úgy beszélt, hogy közben nem tudtam megköszönni se a doboz tartalmát és a szobát.

Elvezetett egy kettővel arrébb lévő helyiséghez, ami ugyanúgy nézett ki belülről, mint az enyém.

- Mi itt alszunk, Minho, Gally, Newt, Thomas és én. Nyugodtan bejöhetsz, bármi gond van.

- Rendben, köszi. És...

- Jaj, várj! Nem akarsz egyedül aludni? Itt van még egy hely, ha...

- Nem, tökéletes nekem ott. Csak jó éjszakát akartam kívánni - hatalmas fordulatot vett az életem, semmi kétség.

- Huh, okés. Jó, hát akkor szép álmokat! - intett felém, amikor már kiléptünk a szobából.

Ő továbbment a konyhába, én viszont elváltam tőle az én kis kuckómnál. Bementem, majd mikor becsuktam az ajtót, fejemet nekidöntöttem és rácsaptam egyet. Hogy lehetek ilyen hülye? Ki képes ennyire gyengének lenni?? Most komolyan az tört össze ennyire, hogy megláttam valami retket a karomon?

Tényleg... A karom. Megfordultam és odasétáltam a szemközti ágyhoz, hogy leülhessek, mivel már akkor remegtek a lábaim.

Elszámoltam háromig. Vettem egy mély lélegzetet, és behunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, már erősen markoltam a pólóm ujját.

Felkészültem. Ezúttal nem lassan kezdtem neki. Gyorsan túlestem rajta, és miután feltűrtem, teljes mértékben láthatóvá vált a karom. És egy "apró" dolog még.

Szívembe jégcsákányt ütött a látvány, majd megforgatta benne. Szinte éreztem, ahogy szétfacsarodik, aztán megfagy. Apró darabokra kezdett hullani a szívem, ami piciny vízgyöngyökben mutatkozott meg.

Nem tudtam mit kezdeni az elém táruló látvánnyal. A színe egyszerűen borzalmas volt, a kígyózó erek pedig vészjóslóan kavarogtak körülötte.

Hozzá akartam érni. Megérinteni a halált. Érezni egy pillanatra a kegyetlen valóságot. Hát megtettem. Végigsimítottam rajta. Kidagadt erek egész hálózatán csúsztattam át az ujjaimat. Azonban nem tartott soká, hogy leessen, ez a végzetem. Meg fogok halni.

Ilyen komoly dolgot még sosem tukmáltam be az agyamba. Nehéz is volt felfogni. Most már nem tudom visszafordítani. Senki sem tudja.

A gondolat megőrjített. Görcsbe rántott és nem engedett. Szörnyű kiáltásban adott hangot magának a fájdalom, azonnali vággyal fűtve a halálra. Nem akarok tovább szenvedni. Megölöm magam.

Észre sem vettem, de időközben szemeim, mint az őrülté, úgy kitágultak, légzésem pedig felgyorsult. Sírtam volna? Igen, bizonyára. Arcom teljesen nedves volt és akadozva kaptam csak levegőt. Zokogva lenéztem a földre, ahol apró kis cseppeket véltem látni. Nadrágom is jóformán átázott. Furcsa, mit ki nem hoz az emberből egy vírus...

És hiába akartam én ott azonnal öngyilkos lenni, mégsem mozdultam semerre. Nem kutattam fegyver után. Nem kerestem gyilkoló eszközt. Ültem csak higgadtan, várva a sors kezét, hogy mikor csap le...

Ezután már aztán végképp ne mondja nekem senki, hogy nem vagyok tiszta őrült. És belül is hibádzott valami, az holtbiztos. Sajnálom, apa és anya... Elbuktam.

- Lena... Jól vagy? - nem kellett felnéznem a padlóról, hogy tudjam, Newt nyitott be.

- Meg fogok halni - rövid válaszom villámcsapásként hatolt be az éterbe, örökre megpecsételve a perc súlyát. Közben folyamatosan csak folytak a könnyeim...

Pámpámpám..... Hol a kötél?:')