Lygavarir

II.

„Pokol-szemed halálítélet,

holló hajad hulló korom

gőgös fagyod perzselve éget,

s a porba nyomja homlokom."

Erre nincs jó válasz, nincs, ami jól hangzana, kellően magasztos lenne. De legfőképpen nincs olyan, ami őszintének tűnhetne.

Lokit nem engedték el Thor temetésére.

Sif a maga részéről biztos abban, hogy ennek megvoltak az okai. Meg kellett lenniük, elvégre kizárt, hogy Odin, a méltóságos Odin pusztán kicsinyességből eltiltsa Lokit erről a gyötrelmes, ám mindenképpen jelentőséget hordozó eseményről.

Sifnek el kell ismernie, hogy ennyit megérdemelt volna. Ennyit talán mindenki megérdemelne. A válasza mégis elutasító és élces, előserkenő együttérzését száműzi – nem akarja, hogy a férfi akár egy percig is megingathatónak lássa.

– Talán csak nem akarta nézni az elégedett képedet, miközben elbúcsúzik az egyetlen fiától.

Egy pillanatig sem kérdéses, hogy ezzel túllőtt a célon.

– Az ostobaság és a vak előítéletek véres nyálként fröcsögnek a csinos kis szádból, Sif. – Loki arca azonnal elkomorul, a szemeit összehúzza, és a nő úgy érzi, mintha a férfi feléledő dühe még a levegőt is lehűtené, karjait és vállait ellepi a libabőr. – Engem üres sötétségként látsz, míg a királyt, akit szolgálsz, szeplőtlen tisztaságnak. Pedig ha csak sejtelmed lenne róla... – kuncog fel vészjóslón –, hogy mily' csalódott, amiért élek, és mennyire neheztel rád, amiért hozzájárultál ehhez...

– Fogd be a szád! – förmed rá Sif tehetetlen haraggal. – Engem nem fogsz megvezetni a szégyenletes hazugságaiddal, Ezüstnyelvű! – E végszóval sarkon fordul, és kiviharzik a helyiségből, a nevezetes kék ajtót dühödten bevágva maga után.

☼

Életében először érzi túlontúl súlyosnak a kétélű lándzsát. Szorosan markolja a fekete mén kantárszárát, miközben a hátára szíjazott fegyver újból és újból a lapockájának verődik. A kapuhoz érve lassabb tempóra fogja a lovát, bár megállnia egy pillanatra sem kell, a falon posztoló őrök a nagyjából százfős sereg közeledtét látva már előre szabaddá tették az utat. Sif szántszándékkal választja a hátsó kaput; semmi kedve sincs a főtéren át belovagolni, és hosszú félórákba nyúlóan megjátszani az elégedettséget és jókedvet. Laza lófarokba fogott haja csapzott, hetek óta hordott ruhája sártól, vértől és izzadtságtól csatakosan tapad a testére, fáradt és enervált, az arca nyúzott, hetek óta tartó álmatlanságról árulkodva. Távolról sem úgy néz ki, mint egy dicsragyogással övezett győztes, sokkal inkább úgy, mint akinek éppen elege van a délnyugaton dúló martalócokból.

– Na, hát már azt hittem, sose érünk haza! – dörren fel egy mély hang a mögötte összegyűlő sereg soraiból. – Három hét, büdös fosztogatók miatt!

– És még azt mondják, ez jó idő volt. – A következő megszólaló a hátasáról leugorva egyenesen egy halomnyi lópiszokba toccsan. – Nem hiszem el, megint lószar. Lószar mindenütt!

– Három hétig lószarban aludtam, ma este már az asszony karjaiban fogok – dülleszti ki a mellkasát egy harmadik katona, mire társai mennydörgő röhögésben törnek ki, majd kastély oldalsó ajtaján kisorjázó, szolgálatkész cselédek láttán lármás ujjongásba kezdenek.