Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

20.

A semmibe meredve álltam az erkélyen. A hűvös levegő megremegtette hosszú hajamat, libabőrt varázsolva karomra, hátamra. Ahogyan néztem a csendes tájat, nyugodtság áradt szét bennem, felváltva azt a rossz érzést, ami már hetek óta bennem lappangott. Soha nem hagyott nyugodni, sem pedig aludni, nehéz időszak volt ez a számomra. Minden nap azt kívántam, bár minden másképpen történt volna, bár lehetett volna más megoldás, bár ne lenne ilyen az életem. Újra és újra eljátszódott magamban Taehyung története, s bár tudtam, hogy igaz, mégsem hittem el, hogy éveken át titkok és hazugságok hálójában éltem.

"Amikor anya meghalt, az utolsó szava hozzám az volt, hogy fussak. Azt kérte, hogy meneküljek, ne álljak meg, csak menjek el olyan messze amennyire csak tudok. Tettem amit kért, a legjobb megoldásnak pedig az erdő bizonyult. 11 éves voltam és mivel mindig bezárva éltem, nem tudtam, hogy hova fogok menni, mit fogok csinálni, csak haladtam előre, mikor véletlenül belementem egy nőbe, aki éppen leveleket gyűjtött. Anyukád volt az. Megkérdezte, ki vagyok, mit keresek itt, hol vannak a szüleim, de én nem tudtam neki mondani semmit, csak sírtam és sírtam. Féltem tőle, nem érintkeztem idegenekkel, de valahol tudtam, megbízhatok benne, őt is sokat láttam az ablakból. Így hát hagytam, hogy hazavigyen hozzátok, adjon enni, inni. Megkérdezte, hol lakom. Haza akart kísérni. Elmondtam neki, hogy nem akarok oda visszamenni, mert tudom, nincs minden rendben, de ő úgy gondolta, hazavisz. Akkor látta meg, hogy mi történt. Míg beszélt a rendőrökkel, a kertben bújtatott el, hallottam, ahogy azt mondja nekik, hogy látott engem elfutni az erdőbe, de ugye én nem ott voltam, ezért nem találtak meg soha. A házat lezárták, engem pedig visszavitt. Onnantól kezdve, minden nap hozott nekem enni, inni, ruhát ami mindig jó volt rám, játékokat éveken át. Egy idő után már nem igényeltem, eljártam magamtól ide-vagy oda, de még a mai napig gondolt rám. Aztán egyszer megkérdeztem tőle, hogy te hogy vagy. Kérdezgettem rólad sok mindent, azonnal rájött, hogy tetszel nekem. Azt mondta, ismer téged és ha azt mondja, ne gyere a házba, úgyis be fogsz jönni. Így találkoztunk. Tudom, hogy elmondott neked majdnem mindent. Ismert engem, tudta mit érzek irántad, gondoskodott rólam. Tudta, hogy Hoseok milyen, éppen ezért időben elkészített mindent és most itt vagyunk. Soha nem leszek neki elég hálás azért, amit értem tett, ahogyan apukád kedvességét sem fogom elfelejteni."

Szemeim könnybe lábadtak, de nem mertem sírni, tudtam, Taehyung nagyon megbántódna. Minden erejével azon volt, hogy engem jobb kedvre derítsen, hogy elfelejtesse velem a szörnyű emlékképeket, s hogy segítsen túljutni a dolgokon. Egy kicsit dühös voltam, amiért ennyire vak voltam, és soha nem tűnt fel, hogy anya mindig elmegy valahova napi egyszer. Úgy tanított, ne kérdőjelezzem meg a felnőttek dolgát, nem akartam ellenszegülni, s mivel apa sem bánta, úgy gondoltam nincs baj. Most már értek mindent.

-Mit keresel itt? - hallottam meg a hátam mögül Tae hangját, majd éreztem, ahogyan a hátamra teríti egy pulóverem. - Meg fogsz fázni. - ölelt át hátulról s megtámaszkodott a korláton, az én kezeim mellett. Nem szóltam semmit, csak csendben megfordultam és felnéztem rá. Látva könnyes, szomorú szemeim, mosolyogva hajolt közelebb hozzám, és adott egy puszit az orromra.

-Sajnálom. - suttogta, miközben átölelt, állával a fejemen támaszkodott. - Tudom, hogy valamilyen szinten megbántottalak. Az én kezemhez tapad Hoseok halála, de te is tudod, nem volt más választásom. Bármit tettem volna, sosem állt volna meg, s lehet most én sem lennék itt. Szégyellem magam minden miatt, de remélem egy napon túl teszed magad az egészen és képes leszel tiszta szívvel szeretni. - magyarázkodott.

-Nem arról van szó, most is szeretlek. - sóhajtottam és elhúzódtam. - Csak...nem tudom elfelejteni, hogy Hoseok nincs többé. Jó srác volt. - vontam meg a vállamat, de nem ez volt ami a legjobban bántott. Nem bírtam elviselni, hogy nem érintett meg a halála annyira, mint kellett volna. Szomorú voltam, sokat sírtam, de ez nem volt elég. Ennyi év barátság után marcangolnia kellett volna, de nem tette. Ijesztően nyugodt voltam.

-Tudom. - bólintott Taehyung komótosan. - Gyere, menjünk be. Hideg van. - húzott óvatosan befelé, én pedig szófogadóan követtem. Nem tudtam, mikor mehetünk vissza, mi történt vagy mi fog történni a továbbiakban. - Ezt pedig olvasd el. - adott a kezembe egy lapot, amin anya kézírását megismertem.

"Sojin,

Mondhatni, lenyugodtak a kedélyek. A rendőrök Hoseok halálát balesetnek könyvelték el. Kitört a nyaka, a szervezetében pedig alkoholt találtak, annak tudták be, hogy ittas állapotban rosszul lépett. Hogy mit keresett a házban, arra nem találtak okot. Taehyung vérét sem tudták beazonosítani, ezért az ügyet lezárták. Te nem kerültél szóba, valamilyen csoda folytán rólad nem maradt hátra semmilyen bizonyíték. Nem mondom, hogy nyugodj meg és éld az életed, mert tudom, soha nem lesz már olyan, de próbáld meg lassan túltenni magad a dolgokon, nem a te hibád. Sajnálom, mert Hoseok nagyon jó gyerek volt, szerettem nagyon, de magának kereste a bajt. Ettől függetlenül nem tudok a szülei szemébe nézni, itt sem könnyű az élet. Ne gyertek még egy ideig haza, túl gyanús lenne. A gimivel még nem tudom, hogy mi lesz, majd megpróbálok neked valamit intézni. A többiek levizsgáztak, Yerim sokat keres, Jimin elvan magának, hiányzik neki Hoseok. Kérlek, ne őröld magad ezen, mert bele fogsz betegedni, Taehyung mindent elmond, tudom, hogy nem vagy most jól. Hagyd, hogy segítsen, próbálj meg megnyugodni, semmi baj nem lesz. Taehyung nagyon szeret, ne bántsd meg azzal, hogy más fiú után sírsz. Felesleges, mert már késő, és nem is valódi, sosem szeretted igazán. Apáddal sokat gondolunk rátok, szeretünk nagyon.

Anya"

Az ölembe ejtve a levelet gondolkodtam anya szavain. Igaza van, a könnyeim mind hamisok. Bármennyire fáj, bármennyire sajnálom, nem érintett meg annyira, hogy emiatt ne folytassam az életem.

Új korszakot kaptam, azt kell építenem. Amiben csak Taehyungnak van hely.