Ház az utca végén (V) ~ Befejezett

9.

Nem tudom meddig ülhettem ott csendben, Taehyung mellett a földön, de jó volt. Ő nem szólt hozzám, nem kérdezett, nem csinált konkrétan semmit. Én sem voltam annyira beszédes kedvemben, de egy idő után úgy éreztem, ha már itt vagyok nem csak untatni akarom, biztos vagyok benne, azt csinálja eleget. 

-Hány éves vagy? - kérdeztem és oldalra néztem. Ő nem mondott semmit, csak felém fordította a fejét, a nyitott ajtón beszűrődő nagyon halvány fény pedig megvilágította az arcát. Olyan volt, mint egy misztikus teremtmény, aki csak az éjjel jön elő és óvatosan kell vele bánni, mert bármikor eltűnhet. És ez részben igaz is volt, a fiú tökéletesen ismerte a házat még sötétben is, semmibe nem telt volna neki otthagyni engem a francba, simán bármikor elmehetett volna, de nem tette. 

-Huszonhárom. - válaszolt halkan, ami mosolyra késztetett. Ez volt az első igaz információ amit elmondott nekem, úgy éreztem haladunk valamerre. Csak csendben bólintottam, de nem fordultam el. Néztem arcának minden szegletét, ami annyira tökéletes, annyira egyedi volt, nem tudtam levenni róla a szemem. Látva, hogy mennyire értékelem a vonásait, ajkait egy mosolyra húzva közelebb hajolt hozzám. - Tetszik, amit látsz? 

Bennem akadt a levegő erre a kérdésre, nem tudtam mit kellene válaszolnom. Ha azt mondom, hogy nem, akkor mindketten tudni fogjuk, hogy hazudom, hiszen ez a srác mint valami rajzolt karakter olyan volt, embernek túl jól nézett ki. Viszont ha azt mondom, hogy igen, akkor túl hamar szólom el magamat és nem akartam neki szabad utat adni. Mellesleg nem is voltam biztos az érzéseimben...annyira...na jó, rohadtul tetszett felesleges tagadnom.

-Hallgatás beleegyezés. - könyvelte el magának nevetve, mire összeszorítottam a számat. Komolyan most már, nem tudok olyat mondani vagy tenni, amivel ne csalnám tőrbe saját magamat, minél jobban próbálkozom, annál nyilvánvalóbb mit érzek, mit gondolok és csak magam árulom el. 

-Na és neked tetszik amit látsz? - kérdeztem vissza ugyanolyan hangnemben, azzal a győzelemittas érzéssel, hogy most a markomban van. Viszont szemeim kétszeresükre tágultak, mikor arcát addig közelítette az enyémhez, míg orrunk össze nem ért. Bőre puha volt még az arcánál is, illata pedig pont olyan volt, mint amit az első este éreztem, mikor beigazolódott a gondolatom, miszerint itt él. Nem mozdultam, nem pislogtam csak vártam, mi fog történni, mit lép majd ennyire közel hozzám. Fejét oldalra döntötte, de orrunk még mindig összeért. Óvatosan emelte meg a kezeit, hogy arcom két oldalát megfogja és fordítson egy apró a fejemen, pont annyira, hogy kényelmesen meg tudjon csókolni. 

Mert azt tette. A semmiből hirtelen fogta magát és megcsókolt. És basszus, milliószor jobb volt, mint Hoseoké. 

Óvatosan és lassan döntött végig a földön, miközben fél kezével engem fogott, másikkal pedig támaszkodott mellettem. Vártam, hogy fejem a kemény padlónak ütközzön, de helyette csak valami puhára érkeztem, s időm nem volt arra, megnézzem mi az, a fiú ismét lecsapott. 

Életemben ilyen csókot még nem pipáltam, pedig volt már részem egyben s másban. Érzéki volt, óvatosan de ugyanakkor kissé heves is, mintha viaskodna magával, hogy most gyengéd legyen, de ugyanakkor kiszedje belőlem a lelket is. Karjaim megemeltem és a nyakába kapaszkodva kicsit lejjebb húztam magamhoz. Mikor elvált tőlem, nem nézett rám, nem emelkedett fel, helyette rám feküdt félig, arcát pedig a nyakamhoz fúrta. Pontosan úgy néztünk ki, mint a titkos, bűnös szeretők akiknek egy sötét, poros, ócska házban kell eggyé válniuk, mert nem tudhat senki a románcukról.

Lélegzete melegítette a bőröm, ami egyébként is mintha égett volna minden érintése alatt. Soha nem vágytam még annyira arra, hogy valaki végigfogdossa mindenem, mint akkor és ott. Legszívesebben mindenem neki adtam volna, de már ezért is bűntudatot éreztem. Nem voltam kapcsolatban, nem tartoztam senkinek magyarázattal és mégis, mintha az erkölcstelenség megtestesítője én lettem volna. Mit gondoltam, egy vadidegen fiúval, egyedül az éjszaka, mikor bármi megtörténhet, hiszen nem ismerem s ő se engem. 

Mégis, kezem megemeltem és a hajába túrtam, ahogyan gyengéden simogattam. Úgy bújt hozzám, mint még soha senki, mintha én lettem volna az egyetlen ember az életében. 

-Nem tetszik. - válaszolta meg végül a kérdésemet, s ahogy megszólalt, a hangjától és a levegőtől, ami a nyakam érte, a hideg is kirázott. - Egyenesen imádom. 

Szemeim lecsuktam, ahogyan egy apró mosoly kúszott az arcomra. Nem tudom mit tesz velem ez a gyerek, de abban biztos vagyok, nagyon élvezem minden pillanatát.