11.

3.3K 317 15
                                    

-Sojin! - pillantott fel hirtelen Hoseok, én pedig megkövülten néztem le rá. Még levegőt sem vettem, annyira igyekeztem nem feltűnést kelteni, de valamiért ő csak felnézett és észrevett engem. - Sojin! - futott fel hozzám és sietve leguggolt elém az előttem lévő lépcsőfokon egyensúlyozva. - Te jó ég, itt voltál egész éjjel? - mérte fel minden szegletem. 

-Mhm. - bólintottam, majd fejem a térdemre hajtva hagytam, hogy leüljön mellém és átkaroljon. Bár mindig örömmel fogadtam a vigaszait, most az egyszer legszívesebben megmondtam volna neki, hogy hagyjon békén, menjen el, hogy én nyugodtan felfuthassak Taehyung után. De nem volt szívem ehhez, azok után, hogy mindig foglalkozott velem, hogy mindig ott volt, mikor szükségem volt rá, hogy most is utánam jött, nem felejtette el a tegnap estét. 

-Minden rendben? - ült közelebb hozzám és próbált a szemembe nézni, azonban én elfordítottam a fejemet. - Mondd el. Mi bánt? - faggatott halkan, kedvesen. 

-Én csak..nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Úgy érzem mindent elrontok. Hogy rossz úton járok. - néztem a mellettem ülőre, aki értetlenül bámult vissza rám. 

-Nem igazán tudom, miről beszélsz. Mit rontottál el? 

-Nem kellett volna idejönnünk soha. 

-Hova? 

-Hát ide! - mutattam körben a házban. - Sokkal egyszerűbb lenne minden. Nem lennék ennyire zavart. 

-Miről beszélsz? Sojin, nem tudom mi van veled, de mintha szellemet láttál volna. Gyere, menjünk. - fogta meg a karomat és óvatosan felhúzott a lépcsőről. Figyelve minden mozdulatomat lassan haladt velem előre, mert abban a pillanatban tudtam, nem vagyok teljes mértékben magamnál. 

Bűnösnek, mocskosnak éreztem magamat. Mit hittem, hogyan szerethetek bele egy idegen fiúba? Az egész történetnek, az egész életének semmi értelme. Tíz évig egyedül élni egy ilyen házban, egyszerűen teljes képtelenség. Az egész ház élhetetlen, nem tudta volna egyedül megcsinálni. Ahogyan a meséje is arról, hogy ismer mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy valamit csak kitalált, hogy idevonzzon minket, aztán valamit tegyen velem. Nem akartam megbízni benne, nem akartam, hogy bármi is legyen közöttünk. 

Ugyanakkor emlékeztem arra is, milyen érzés a közelében lenni, milyen hozzáérni, megcsókolni, együtt aludni vele. Éppen ezért teljesen tanácstalan voltam. 

Mielőtt Hoseok kihúzott volna az ajtón, egy utolsó pillantást vetettem az egész házra. Ott állt, ahol én ültem korábban, szemében fájdalom és csalódottság tükröződött. Megtörten, de mégis magabiztosan, egyenesen állt, ahogyan nézte távolodó alakjainkat. 

-Sajnálom. - suttogtam, s tudtam hogy hallotta. Nem mondott semmit, csak fogta magát, hátat fordított nekem és eltűnt a sötétben, mintha soha nem is lett volna ott. 

Hoseok nem szólt hozzám, némán sétáltunk az utcán, egymás kezét fogva. Annyira el voltam kalandozva a gondolataimban, hogy még az sem zavart, hogy ennyire közel van hozzám és minden alkalmat megragad ahhoz, hogy hozzám érhessen. Legszívesebben sírtam volna, ahogyan megjelent előttem Taehyung szomorú ábrázata. Miért jöttem el? Miért hagytam ott? Mi bajom van nekem?

-A szüleid aggódtak érted. És mi is, nem hallottunk felőled semmit. - szólalt meg hirtelen Hoseok, ezzel elterelve a gondolataim a magányos srácról, aki valószínűleg most még jobban egyedül van, mint eddig. - Nem vagy önmagad mostanában. Mi zaklatott fel ennyire? Olyan, mintha valami titok nyomna amit nem mondhatnál el senkinek. 

-Hoseok. - álltam meg hirtelen, ezért ő is megtorpant, úgy nézett le rám. - Mondok neked valamit, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek és nem csinálsz semmit. 

Csak csendben bólintott egyet és várta, mit fogok kibökni. 

-Egy fiú lakik abban a házban. - böktem a hátam mögé az épületre, amit most hagytunk el. - Találkoztam vele, beszéltem vele. Együtt aludtunk éjszaka. 

Hoseok egy pillanatig meredten nézett rám, utána tenyerét a homlokomra tapasztotta és az arcomra. 

-Lázad van. Sejthettem volna, kint éjszakáztál a hidegben. - sóhajtotta és hajolt volna le, hogy ölbe vegyen, de ellöktem magamtól. 

-Komolyan beszélek! A fiú, aki elfutott él! 

-Sojin, beteg vagy. Nagyon meleg a fejed, gyere hazaviszlek, pihenned kell. - karolt át és menyasszony stílusban elcipelt a házunkig. Én csak motyogtam magamban, hiszen bántott, hogy nem hisznek nekem, hogy úgy viselkednek, mintha megőrültem volna, pedig ez egyáltalán nem igaz. Hülye Taehyung, miért nem jön már elő bizonyítani az igazamat. 

Fejemet Hoseok meleg és izmos mellkasára döntöttem, ahogy hagytam, hogy lassan, de sietve hazavigyen s álmosan pislogtam, ahogyan éreztem, hogy az egész testem elönti a forróság. 

És mint mindig, éreztem magamon a tekintetet a hátunk mögül, de ahogyan Hoseok is mondta, lehet már csak beképzelem az egészet. 

Ház az utca végén (V) ~ BefejezettOnde histórias criam vida. Descubra agora