Mondj IGENT! /Na Jaemin × Bae Mimi/

1. rész: "A híd"

Megint megtörtént. Nem tudok erről leszokni, talán a sok kávé teszi. Megint jóval az ébresztő előtt ébredtem, pedig szerettem volna kialudni magam most az egyszer.

- Ha már fent vagy dobd be a gépbe a szennyesed és csinálj magadnak reggelit! - rontott be nénikém egyenesen az ablak felé véve az irányt - mire vársz már? Kelj fel!

- Egyszer lefog szakadni a függöny, ha ilyen erőszakosan rángatod.. - mérgelődtem.

- Igyekezz! - hozzám vágva egy díszpárnát ki is viharzott.

- Egyszer még megtépem. - keltem ki az ágyból.

Igen, gondjaim vannak a dühöm kezelésével. Nem tudom kontrollálni, ha elborul az agyam. De csak ha egy nagyon idióta bosszant fel. Az idióták legidiótábbja pedig nem más, mint imo. Az állítólagos nénikém, de hálát adok az Istennek, hogy nem az igazi. Ha az lenne, kopaszon ülnék a börtönben ember ölésért. Legszívesebben kitéptem volna az összes szál hajam az elmúlt 12 évben. Egy szép nyári nap.. lett volna. Az utolsó nap a nyári szünetből, amikor élvezhetem a napfényt a parkban ücsörögve és Billie Eilish számokat hallgatva.

- Te meg mégis hova mész? - fordult felém mosogató imo.

- A parkba. - válaszoltam a telefonomat nyomkodva.

- Ha hozzád beszélek annyi a minimum, hogy rám nézel. Mutass tiszteletet, ha már felneveltelek! - vágta hozzám a mosogató rongyot - Egyébként is el kell menned a tisztítóba az egyenruhádért.

- Értettem, elmegyek érte.

- Mit bámulsz? Nem mész? - bámult rám érthetetlenül.

- Nem adtál pénzt, hogy kifizessem. - álltam az ajtóban tétlenül.

- A te ruhád, fizesd is ki! Örülj, hogy egyáltalán elvittem neked. - folytatta a mosogatást.

Bedugtam a füleimet, majd kimentem az ajtón köszönés nélkül. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy letörjem a kilincset és hozzávágjam. Letudtam a tisztító, ruha a kezemben, utána irány a park. Leültem a fűbe, mint egy nyuszi, ledőltem és élveztem a nap sugarait. A legjobb érzés, ahogyan megérintik a bőröm, a csodás melegség. Amíg mások a plázában, moziban vagy a karaokeban lógnak a barátaikkal, én magányosan fekszem itt, lehunyva szemeimet az istennőm hangját csodálva. Persze a magány nem mindig rossz. Számomra ez, és a zene az, ami segít feledni és megnyugtat egyszerre. Amit természetesen mások nem értenek meg.

- Basszus! Elfelejtettem magam bekenni naptejjel! - riadtam fel békés álmomból.

Kissé leégtem, miután elszundítottam a napon. Esküszöm, holnaptól tényleg kialszom magam. Ez így nem normális. Felpattantam, majd rögtön haza indultam.

- Elhoztad az egyenru... - elkezdett nevetni - azta! Egy vörös rák betévedt a házba. Megint.

- Nyugodtan röhögd ki magad, de nem tudnád előbb odaadni a krémedet napsütötte bőrre? Az enyém kifogyott. - vettem mély levegőket feszülten.

- Talán nem kellene annyit a tűző napon feküdnöd, és nem égnél le annyit. Most az egyszer megkegyelmezek és kölcsön adom, de vegyél magadnak. Vagy lehet jobb lenne, ha beugornál a nagy lábas vízbe. - nevetett tovább.

- Haha. Igazán vicces, imo. Ja, mégsem. Meg sem próbálom megérteni, miért a hívnak a környéken híresnek, legalábbis humorérzéked miatt biztosan nem. - mosolyogtam. 

- Ne is álmodj róla, hogy egy cseppet is kapsz abból a krémből! Kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? - kiabált a konyhából. 

- Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? Mindent sajnálsz tőlem. Mindenkinek mondogatod, hogy mennyire szereted az unokahúgod, miközben sosem szeretted. - emeltem fel hangomat. 

- Ahhoz ki kellene érdemelned, ugyanis semmit nem érdemelsz meg. Egy semmirekellő vagy, soha nem lesz belőled senki, ezt jól vésd a kis buta fejedbe! - folytatta a kiabálást - Nem ismered a hála szót, nem értékelsz te semmit. Örülj, hogy etetlek, főzök rád, kitakarítom a piszkos szobádat és fizetem azt a mérhetetlen mennyisígű vizet, amennyit elhasználsz, nem hogy még megosztom veled a dolgaimat. - immár tőle zengett az egész ház. 

Csendben berohantam a szobámba, ezt követően pakolni kezdtem. Körülbelül 20 másodperc alatt lement az enyhe idegrohamom, így pakolhattam is ki ezzel a lendülettel. Iszonyúan feldühített, ezt szó nélkül megállni lehetetlen. Évekig gyakoroltam, hogy egy-két alkalommal is, csak működjön, mégis annyira elviselhetetlen. Alig maradt valamennyi abból a pénzből, amit megkerestem, ebből nem tudok elköltözni. Még. Egy nap, viszont elfogok. Elmegyek ebből a pokolból és soha többé nem fogom látni őt. Egy hideg zuhanyt véve elmentem a sarki boltba kenőcsért, mert megőrjít ez az égő érzés. Mintha egy odaégetett rántotta lennék. Melegítőben és egy maszkban kimentem, de végül nem a boltban kötöttem ki. Apára gondoltam. Úgy érzem, ha elmegyek a Han folyóhoz, újra vele lehetek. Végigsétálva a hídon, mintha újra vele sétálnék. 

- Ha tudnád mennyire hiányzol.. - sóhajtottam a korlátra támaszkodva. 

A friss szellőből szél lett, amely egyre csak erősödött fel. Vihar közeleg. Lassan már szinte hideg volt, igyekeznem kellett a valódi úticélomhoz. Megint sikeresen elhúztam az időt, azt hiszem, ez az egyik dolog, amihez a legjobban értek. 

- Hogy bírnak a madarak még ilyenkor is a korláton ücsörögni, amikor mindjárt engem is elfúj a szél? - néztem a távolba - várj, az nem is.. úristen! Apa! - siettem oda. 

Őrülten szedtem lábaimat, majdnem elestem. Közeledtem, de nem voltam elég gyors. Már szédültem, alig kaptam levegőt, mígnem végre odaértem. 

- Apa! Itt vagyok, apa! - ziháltam megfogva a korlátot taposó lábát. 

- Eressz el! Nem vagyok az apád, gyerünk! Ha nem engedsz el azonnal, leugrok innen, hallod? - kiáltott. 

- T-te nem vagy apa.. k-ki vagy te? - kérdeztem homályosan látva.