𝚌𝚛𝚎𝚊𝚝𝚒𝚟𝚒𝚝𝚢 // avagy egy kihívás

Háború és béke // ateez - yungi

Olvasta valaki a háború és béke című művet?

Ha igen, akkor képben vagy, ha nem olvastad, akkor majd én elmesélem, de úgy, hogy közben megismered az életemet.

Nem feltétlen kell itt konkrétan a műre gondolni, szimplán a két szóra: háború és béke.

Mit jelenthet?

Háborút béke követ?

Vagy háború után csak béke következhet?

Egy kapcsolat is pontosan ilyen zavaros.

Sosincs túl nagy béke és kapcsolat sincs pár háború nélkül, még ha nagyon szeretik is egymást.

Így van ez köztem és Yunho között.

Egy világi édes, ölelgetnivaló óriási maci, akit képtelenség nem szeretni.

Mindig mosolyog, állandóan jó kedve van és a kedvessége határtalan, de ha valami miatt ideges lesz, akkor azt egy háború követi.

Nem hibáztatom, velem az élet egy kész hullámvasút, de a sok apró rossz mellett ott van az a sok jó pillanat is, amik azért többségben vannak.

Most azonban a rosszabbik rossz van, ugyanis leírhatatlanul haragszik rám és fogalmam sincs, hogy miképp fogom ezt rendbe hozni.

Temérdek ötlet fut át az agyamon, de egyik sem bizonyul a megfelelőnek.

A nappaliban ülök, a földön és fejemet fogva gondolkozok.

Hogy lehettem ekkora barom?

Már a földön fetrengek és gondolatban ezerszer megütöttem és leszidtam magam.

Yunho a telefont se veszi, az SMS-ekre se válaszol, semmi életjelet nem ad magáról, ami már kezd zavarni.

Továbbra is SMS-kel bombázom és folyamatosan hívom őt, de csak a hülye hangposta kapcsol be, azonban nem adom fel.

- Mit akarsz? – számtalan hívás után végre felvette és nem épp kedvesen, de beleszólt a telefonba.

- A bocsánatodat! – mondtam – Őszintén sajnálom! Nem szándékosan történt, csak a pillanat és az időzítés miatt lett így, ahogy.

- És ezzel most akkor minden rendben van szerinted? Ezzel most mindent elintéztél? Mert ha ezt hiszed, akkor kurvára tévedsz! – mély hangja csak méginkább komolyabbá tette a mondandóját és sajnos igaza volt.

- Nem gondolom így, de egy esélyt adhatnál. Kérlek, gyere haza és beszéljük meg! – már-már könyörögtem neki és bíztam a pozitív válaszban.

- Rendben. Fél óra és ott vagyok. – majd el se köszönt és letette a telefont.

Hirtelen lettem boldog és ideges egyben.

Miként fog viselkedni?

Végig fog hallgatni?

Meg fog bocsájtani?

Gyorsan összekapartam magam a földről, és normálisan átgondoltam mindent.

Pontosan fél óra után csengettek.
Felálltam, megigazítottam a ruháimat, a hajamat és elindultam az ajtó felé.

Kinyitottam az ajtót és ott volt egy tökéletes Yunho; kisírt szemekkel.

- Szia, gyere beljebb. – beinvitáltam, ő pedig, mint egy vendég óvatosan lépett be a közös lakásunkban.

- Szia. – levette a kabátját és a cipőjét, majd állt ott.

Megfogtam a kezét, ő azonban nem hagyta és leszedte magáról a kezemet.

Tudomásul vettem és egy nagyot sóhajtottam.

- Akkor, gyere a nappaliba. – bólintott, majd leült a fotelba, hogy véletlenül se tudjak mellé ülni.

Ravasz.

A hozzá legközelebb eső részére ültem a kanapénak és néztem őt.

- Beszélni is fogsz vagy csak bámulni? – szólt hozzám és ekkor jöttem rá, hogy mi most "rosszban" vagyunk.

- Yunho, szörnyen sajnálom, nem jelentett semmit, egy ártatlan csók volt, és már nagyon bánom. – szabadkoztam.

- Mingi, együtt mentünk szórakozni és volt képed ilyet csinálni? – közölte velem megint a fatális hibámat és szégyelltem magam.

- Tudom, és röstellem, de mentségemre legyen, hogy ő nyomult rám.

- Hát persze! Egy idol vagy! Mi mást tett volna? Szépen megkérdezi? Ne légy buta, kérlek. Még az a bugyuta csók nem is zavarna, mert részeg voltál, de hogy egy lánnyal... ez benne a szomorú. – elfordult tőlem, majd hallottam, hogy szipog.

- Ne sírj kérlek. – a fotel elé térdeltem és kezemmel magam felé fordítottam az arcát. – Hiányzol és mindennél jobban szeretlek és nem akarlak elveszíteni. – mondtam úgy, hogy végig a szemébe néztem, ezzel is tudatni akartam vele, hogy komolyan gondolom.

- Te is hiányzol, de nagyon megbántottál.

- Tudom és sajnálom, de kérlek maradj velem. Én ezt már nem bírom tovább. Nélküled semmiképp. – kétségbeesve néztem őt és vártam a csodát.

- Szeretlek. – mondta és megkönnyebültem.
Örömömben a nyakába borultam és elsírtam magam. A hátamat simogatta és aranyos dolgokat súgott a fülembe, itt-ott pedig még puszit is kaptam a fejem búbjára.

Tehát így lehet békéből háború és háborúból béke.

Együttesen sosincs a kettő, de váltani válthatják egymást, ami egy természetes dolog, így mindig tudom, hogy a dolgoknak lehet pozitív kimenetele is.