BONEISLAND Spaced-out Part I.

<A nap elérhetetlen szerelme >

Kedves, Becky!

Tudom, nem számítottál levélre tőlem. Három hónap telt el anyáék halála óta én pedig nem tudok többet maradni. Haza akarok menni! Hozzád, a többiekhez és bevallom, a sziget is borzasztóan hiányzik. Sokat gondolok rátok. Viszont 4 év hosszú idő. És mindig mikor elhatározom hogy hazautazok eszembe jut mennyi minden változhatott mióta elköltöztem. Persze az egyértelmű volt hogy az idő nem vár meg bármennyire is szeretném. Jelenleg egy jó haveromnál lakok a belvárosban;nem tudtam már elviselni Karen néniek veszekedéseit. Gondolom ők így próbálják feldolgozni a gyászt. Kiordítják magukból a fájdalmat.
Holnap reggel indul a gépem Queen's - ből. Nem könnyű Csontszigetre repülő gépet szerezni de szerencsére apának megvoltak a kapcsolatai. Este 7-8 ra már ott is leszek. Ne gyere értem, majd otthon találkozunk.

SK.

Mereven bámultam a képernyőt percenként megnyomva a frissítés gombot hogy tudjam látta - e már, mikor Alex megragadta a csuklómat és felhúzott a székből.
-Tényleg ezt akarod? - kérdezte bizonytalanul, majd a laptopra pillantott. - Nem látta. Még visszavonhatod.
-Alex, ő a testvérem. Nem bujkálhatok előle örökké. - sóhajtottam elkeseredetten. - Szeretem New York-ot és rettentő hálás vagyok neked mindenért, de haza kell mennem. Megigérem hogy tartjuk a kapcsolatot és majd meglátogatlak.
-Azt ajánlom is! - nevette el magát és szorosan magához ölelt.

°°°

-Köszönöm!-nyomtam pár csontszigeti érmét a taxis tenyerébe aki mogorván elkapta azt és előre fordulva már csak azt várta hogy kiszáljak. Becsaptam magam után a kocsi ajtaját és utána kiáltottam:
-Én is örültem!-köszöntem el cinikus mosollyal miközben kihúztam a bőröndöm szárát és lassan elindultam a domb tetejére épített óriási gerenda ház felé. A macska kövön felfelé csoszogva figyeltem a tájat. A nap fáradtan csókolgatta az óceánt utolsó sugaraival. A horizont kettévágta, felső részét ködtakaróval borította, alsó részét szétmosta a tükörsima vízen. Pár kilométernyi távolságra egy keskeny , égszinkék tenger szoros választotta el a mellékszigetet- aminek éppen egyik hegyének tetején ballagtam felfelé - és a főszigetet ahol az igazi élet folyt. Átsétáltam az alacsony kőhídon ami alatt fiatal patak csordogált, ment a magaútjan lefelé a dombon , nőtt,növögetett míg nem a telek alján óriás vizesésként zuhant le a peremről. 400 méternyi repülés után egy mesebeli lagunába csobbant folytatva az útját át az esőerdőn, ki az óceánba. Mindig is imádtam a mellékszigetet. Szerencsésnek éreztem magam hogy itt nőhettem fel. Gyönyörű, több helyen csupasz perem hegységei 3000  méteres királyokként húzódtak végig a sziget nyugati részén. Úgy álltak egymás mellet mint valami kirakós darabkái. Mérhetetlen mély szakadékok választották el őket, az ősiek feljegyzései szerint végtelen a mélységük , de ebben senki sem hisz. A nap lebukott, ezzel köszöntve régi, elérhetetlen szerelmét, a holdat. Csontszigeten a leggyönyörűbb a naplemente és a hold felkelte. Mindig kerek voltában érkezik fehér, néha sárga csillogással. Úgy bújt elő mint egy újszülőtt igazgyöngy amit most húztak ki édesannyából, az óceánból. Régen mindig kijöttem a ház elé megnézni a naplementét, majd mikor az lebukott felnyújtoztam a tenyeremmel hogy elérhessem az utolsó meleg sugarakat majd átfutottam a ház másik oldalára hogy láthassam ahogy felkel a hold.
A járda melletti fű nyirkosan csillogott. A szemem elé ugrott a kép amint Beckyvel kisgyerekként vizet engedtünk füre és a ház bejáratától megiramodva futottunk lefelé a domboldalon majd hason csúsztunk a peremig onnan pedig a vizeséssel együtt zuhantunk bele a laguna átlátszó vizébe.
Mosolyogva kaptam azon magam hogy már az ajtó előtt állok. Bámultam a masszív fán kacskaringozó vasborítást és azon tűnödtem hogy milyen lesz újra látni Beckyt. Vajon nagy lesz a feszültség? Egyáltalán természetesen fogunk viselkedni egymással? Hiányzott. De már négy éve nem beszéltem vele csupán a szülinapunkon, talán még karácsonykor.
Mindezen persze nem kell agyalnom ha nem látta az üzenetemet. Amiatt nem aggódok hogy kint kell lennem. Sok helyt bele lehet jutni a házba, felsorolni sem tudnám.
Sajnos nem tűnödhettem többet azon hogy hogy tudnék betörni a saját házamba mert kitárult az ajtó és hirtelen Becky nagy kék szemeivel találtam szembe magam aki épp olyan megszeppenve bámult rám mint ahogy én ő rá. Kerek arcán a vonások kisimultak amint apró, rajzfilmbe illő száját megkönnyebbült mosolyra húzta. Sötétszőke vállig erő hullámos haját füle mögé simította. Egy laza, slampos poncsót viselt és vintige nadrágot, a sort pedig két különböző mintájú színes zoknival zárta. Ő is ugyanígy végigmért a derékig erő szőke hajamtól egészen a fekete magassarkú bakancsomig majd mintha elesni készült volna , a nyakamba vetette magát.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és olyan erősen szorítottam a testvéremet amennyire csak tudtam. Beszívtam hajának parfüm és cigaretta szagát, próbáltam az emlékezetembe vésni.
Eltólt magától és ismét elmosolyodott.
-Oh Skyler! - simította meg a hajamat majd kézen fogott.-Gyere be!
Áthúzott az előszobán be az egybe nyitott nappaliba ahol le is ültetett az egyik bőrkanapéra.
-Hogy utaztál ? Minden rendben volt a repülőn? - érdeklődött miközben a felforralt teát töltötte ki a bögrékbe.
-Igen! Bár furcsa volt felülről látni a szigetet. Más mint legutóbb. - vontam meg a vállam és biccentve vettem el tőle a bögrét. Figyelte ahogy belekortyolok a tűzforró italba és még csak arcizmom sem rándult. Észrevéve hogy összevonja a szemöldökét megköszörültem a torkom.
-Látom nem változtattál a házon. - pillantottam körbe az óriási helyiségen melynek tetejét vastag gerenda oszlopok tartották. A fősziget felöli oldalt ablakok és egy a nappalira nyitott folyosó alkotta. Egyik végében börkanapékkal körülölelt tévé díszelgett mellette a hosszú ebédlő asztal. A beszélgető sarok ahol épp ültem körbe helyezett diványokból állt a konyha mellett. Ott az óriási nappali felé gömbölyülő konyhasziget volt a középpontban. Márványborításával és sötétfa bútorzatával díszelgett csak úgy mint a többi konyha felszerelés.

-Hát igen, go...
-Elegem van! Befejeztem ezekkel a járművekkel, Beckeris.
Majdnem elüttem egy kisgyereket. Megint. - csapta be maga mögött az ajtót egy öreg hölgy majd fejcsóválva ledobta a táskáját az előszobába. Amint észrevett tágra nyíltak a szemei, kedves, idős vonásai visszatértek.
-Sky, édes!-állt megszeppenve majd odacsoszogott a diványokhoz és felhúzva onnan, magához szorított.
-Sajnálom Doty! Elfelejtettem szólni. - hallatszott Becky sajnálkozó hangja a háttérből.
-Hmm, nagyon örülök hogy látlak titeket, tényleg de elég kimerült vagyok és szívesebben beszélgetnék holnap amikor már kissé élőbbnek érzem magam, rendben? - nevettem kínosan. Becky és Doty mosolyogva bólintottak én meg elkanyarodtam a szobámhoz vezető csigalépcső felé. Végig ballagtam a fenti folyoson és benyitottam a szobám ajtaján.
A balkonajtó tárva nyitva volt, beengedte a hűvös esti levegőt. A jobboldalon nyíló fürdőbe belehetett látni úgyanúgy mint a vele szemben álló gardróbba. Kész káosz volt mindenütt. A szoba úgy volt ahogy hagytam. Az ággyal szemben lévő tévé körül lemezek és telefontöltök hevertek. Az ágyamon összegyűrődőtt paplan mellett több halomnyi ruha volt. Egy szinte már fájdalmasan mély sohajtás után lerugtam a lábamról a bakancsot majd bebújtam az ágyba magamrahúzva a megviselt takarót azzal együtt meg a ruhákat is. A plafon felé fordultam és lassan kezdtem lehunyni a szemhéjamat, míg az magától el nem nehezedett.