Újra járni kezdtem. Álarcom vidám, legalábbis normális hangulatú felszíne teljes tökéletességgel megtéveszti az engem körülvevőket. Dehát jól is teszi, hisz ez a dolga.
Ezek után mi lesz? Állandó a szomorúság?
Mikor nem játszom, gondolkozom.
Furcsa ez a fajta színészet - mindennapi közönség előtt, habár színpad nélkül, taps híján adok elő. Ó, pedig tapsot, azt kaphatnék bőven az ilyesféle alakítások után.
Festett gyöngyházszőke tincseim lenőttek, de az újrafestésre nem visz rá a lélek. Végülis még nem ronda, csak aki közelebbről kémleli, megállapíthatja hogy az eredetim sötétbarna. Egyszer biztosan rászánom majd magam, de egyelőre maradok szétszórt.
Magaménak mondhatok továbbá néhány megvető pillantást néhány szánakozóval vegyítve. Az emberek nem tudják hová tenni egycsapásra fekete öltözékem. Vannak azonban gondolkodóak is, melyeket nagyra becsülök. Emberi érzésekre és törődésre utal. Furcsa, hisz pont azoktól kapom az utóbbiakat akiktől soha nem vártam volna, S Ő T ...
A barátaimnak sokat köszönhetek. Habár segíteni nem tudnak, rendkívül igyekvőek és toleránsak.
Az elmúlt éjjel arra is rájöttem, kezdeti viselkedésem nem helyénvaló. Úgy értem, hiába zárkózom be és különülök el az emberseregtől, a fájdalom nem lesz feldolgozhatóbb, csak én leszek kirívóbb. Szóval visszatértem inkább régi, habár annál sokkalta visszafogottabb szerepembe. Az emberek az átlagosat nem vetik meg - s nekem a megvetés amire jelenleg legutoljára van szükségem.
Az elmémet a hosszú buszutak sem hagyják nyugodni. Hisz 50 perc néma zötykölődésben az ember nem tud nem elgondolkodni, így nekem is akarva akaratlanul jár az agyam. Mindenen. Egyrészről hasznos ez a tevékenység, hisz ebben az 50 percben nyugodt vagyok fizikailag, senki nem zavar és teljesen el tudok merülni gondolataimban. Rendet rakok a fejemben és alkalmam nyílik tervezni is, hogy
H O G Y A N T O V Á B B.
Van amikor ezt az időt reggelente tanulásra, van mikor éjjelt pótló alvásra szánom, de nem ritka az olyan eset sem mikor fülem bedugaszolva valami rockot üvöltetve próbálom kikapcsolni az agyam. "Minél hangosabb a zene, annál halkabbak a hangok"-gondolom sokszor.
Nem akarok többé Róla írni, nem akarom ezt. Nem akarok a fájdalomról és a csalódásról sem, sem az elmúlásról, sem semmi depresszív dologról. Nem célom mások megsebzése vagy elkeserítése. Ezzel szemben azt sem ígérhetem, hogy mostantól csak pozitív és vidám történéseket olvashatsz. Azt írom ami a való életben van és ezt senki nem tudja befolyásolni.
