"Szavaimat megbánva, rejtek lakik bennem;
kibontani nem lehet, magamnak meg nem merem.
Mert hisz gyenge az ki nyitott, ismerik minden pontját,
S tudom, habár gyenge vagyok, mások ezt ne tudják."
Az emberek sorra jönnek. Sok síró, szó nélküli csendes arc.
Elment. Hiánya halálian kínzó. Az ismerősök sem teszik könnyebbé, elviselhetőbbé. Minden amim van, az iskola. Meg ez a szoba. Itt még magam lehetek, csend és nyugalom vesz körül, már ha
K Ö R Ü L V E S Z.
Kíméletlen. Ezt érzem most. Kíméletlenséget, igazságtalanságot és tenni akarást.
Az emberek nem értik miért akarok orvos lenni. "A szülei erőltetik rá"-mondják. Nem. Aznap éjjel bennem eldőlt. Én nem akarom azt, hogy egy olyan világban éljünk ahol az ember csak egy karton, darab-darab.
Ők igenis C S A L Á D T A G O K. Nekik igen is vannak S Z E R E T T E I K.
És ha csak ennyi is múlik rajtam, én a saját testi épségemet is kockáztatva meg fogom tenni a tőlem telhetőt. Nem hagyok senkit meghalni.
Tudod, nehéz ez. Tudtam az előzményét, igen. Végignéztem, igen. Elköszöntem, igen. Felkészültem? Nem.
Törés. Egyszerre a házból eltűnik az élet. Köddé válik a hangja, a tetteit, mondásait felemlegetik. De már soha nem jön vissza.
Tortúra a temetés. Sok síró ember közt te is sírsz - nyilván. "Ha elkíséred a végső útjára, könnyebb lesz feldolgozni, lezárni"-mondják. Előre látom: nem lesz az.
Az lenne, ha most elmennék innen és soha nem jönnék vissza, kitörölném az összes ismerőst és rokont az életemből - akkor talán egyszerű(bb) lenne lezárni. De így, hogy minden nap,
M I N D E N E G Y E S N A P felemlegetik és részvétet kívánnak és mindenki a saját bajával traktál - na így pont nem tudom lezárni.
Az elkövetkezendő időszakban durva leszek, tudom. Ha tehetném előre bocsánatot kérnék minden hozzám kedves embertől, de senkivel nem bírok szóbaállni. Egyszerűen nem megy. Nem akarok magyarázkodni, újra és újra és újra.
Tehát csak vagyok. Próbálnak vigasztalni, próbálnak.
Na de ki tudna vigasztalni egy
V I G A S Z T A L H A T A T L A N T?
