A gyilkos istenei

Amikor a por és homokviharok, a forró szelek a barlangok mélyebb tárnáiba száműzték a drelleket, megszületett az igény, hogy hihessenek valakiben, aki óvja őket. Valakiben, aki megtartja a járatok boltíveit, aki elűzi a vihart. Arashu alakját azok az anyák teremtették meg, akiknek a gyermekei sírva simultak a karjukba, mikor a szél sziszegve bebújt a sziklák résein. Istennő volt, ugyanúgy ölelte át gyermekeit, ahogy ők szorították magukhoz a síró kicsiket, és egyes ábrázolásokon szárnyakat adtak neki, mint az égen köröző ragadozó madaraknak. Részben pont a mesemondók miatt, akik először szóltak róla, az anyasághoz is hozzákapcsolták az alakját, hozzá imádkoztak, hogy a születendő gyermek túlélje az első, nehéz hónapokat, és a közösség erős, hasznos tagjává nőjön fel. Egy ilyen szerepet betöltő alaknak szüksége volt fizikai megjelenésre, hogy hiteles maradhasson, így a mítoszok arról beszéltek, az angyalai időről-időre leszállnak közéjük... bátor, harcias nők alakját öltik, és maguk sem tudják, milyen céllal érkeztek. Mégis fel lehet ismerni őket - a tekintetük kemény, ott ragyog benne az istennőtől nyert mély elszántság, a haragjuk elsöprő az igazságtalansággal szemben, és állhatatosan védelmezik azt, akit megszeretnek, legyen az egy gyermek, egy testvér, egy barát, vagy egy szerencsés férfi.

A harmadik istenük a hiányból jött létre - annak adott arcot, amiről nem tudtak semmit, és féltek volna utánajárni, olyan tájak felett uralkodott, amilyeneket sosem láttak, de vágytak meglátni. Kalahira, a túlvilág istennője a sivatag kegyetlen délibábjaiból nyert alakot - akit már kezdett kiszikkasztani a nap, úgy vélte, összeolvadnak a dűnék, tükröződő, hullámzó víztömeggé lesznek, és felette ott lebeg egy fehér ruhás, végtelenül tiszta alak, aki egyre magához hívja őket. Ezt a látni vélt víztömeget nem nevezték tengernek, vagy óceánnak, nem ismerték az univerzális szavakat, de mégis gyakran beszéltek róla, részévé vált a kultúrájuknak. Úgy gondolták, az a hely, ahová Kalahira vezeti őket, az övéktől eltérő, de csodálatos világ, ahol nincs nélkülözés, ahol többé nem kell félni - a halál utáni élettel kapcsolatos ősi vágyaik ilyen szempontból nem sokban tértek el az emberekétől, vagy bármely más fajétól.

Ahogy pedig telt az idő, a drellek egyszerű kultúrája fejlődött, kiléptek a barlangokból, és égig emelkedő tornyokat építettek... ha nem volt víz, előásták a föld mélyéről, ha túl nagy volt a meleg, tudták, hogy hűtsék le magukat. Az orvoslás vívmányai megmentették a gyermekeket, és kevés ellenség maradt, amitől még érdemes volt félni... de az istenek valahogy mégis életben maradtak a lelkükben. Túléltek mindent, mindent, kivéve a találkozást a csillagokkal. A bolygó a túlnépesedés iszonyatát nyögte, megkezdődtek a háborúk, amiket már nem eszmékért vívtak, hanem ismét, állatias módon a puszta túlélésért. Ekkor ereszkedtek le az első csillaghajók, az egyértelmű ultimátummal - magukkal visznek néhány szerencsés kiválasztottat, nem mentenek meg minden egyént, de megóvják a fajt magát. A hanarok a víz gyermekei voltak, medúzaszerű, nyálkás, puha, sötétben enyhén lumineszcens testükhöz képest a drellek vastag, a kiválasztott toxinoktól jellegzetesen földszagú bőrükkel, erős csontozatukkal, kemény izmaikkal, szívósnak és kissé vadnak tűntek, teljes ellentéteiknek. Tudni lehetett, hogy megkérik majd a segítség árát, de a pusztulás közepette nem maradt idő a bizalmatlanságra.

A csillagok pedig, szokás szerint, lenyűgöző szépségükkel megölték az isteneket. A Vadászok Ura nem tudta megvetni a lábát sehol, és a csillagképek, amelyeket folyton fürkészett, minden megtett fényévvel drasztikusan változtak. Nem maradtak angyalok, akik megvédhették volna őket az űr hidegétől. Végül pedig Kalahira koporsóját is megfaragták, amikor a csillaghajók landoltak Kahje világán. A kilépő drellek homlokára hideg cseppek hullottak, ömlött a víz a táj fölé boruló sötét fellegekből, eláztatta a ruháikat, és bőségesen öntözte a buja, zöld növényzetet. A horizonton pedig, ameddig a szemük ellátott, türkizkék, tiszta óceán nyújtózott. Sós volt, hideg, és néhányan belegázoltak, csak hogy elhihessék, valódi. Mások térdre estek, és zokogtak, azt mondva, elvették az óceánt azoktól, akik hátramaradtak, mert ők fognak meghalni, nekik kéne ezt látniuk. Megint mások úgy vélték, valójában mind halottak. Aztán elcsendesedett az ezer különböző érzelem, a megmenekült drellek nem sírtak, nem nevettek többé. Megtanulták az eső és az óceán nevét. Beleverték az utolsó szöget az isteneik koporsóiba. A papok, akik még emlegették a régi meséket inkább apró szekták vezérei voltak már, nem hatottak a népre, a fajra egységként, a gyerekek pedig csak régi hiedelemként hallottak az egykor reményt adó történetekről. Akik még néha elsuttogtak egy-egy imát, nagyon ritkán hitték, hogy tényleg van valaki, aki meghallgatja őket - legtöbben egyszerűen vágytak rá, hogy hihessenek, vágytak valamire, amire nem voltak képesek. Az imák általában ennek megfelelően személytelenek és formálisak maradtak.