A gyilkos istenei

Könnyű hinni annak, akinek minden imája meghallgattatik.

Az űrben, egy csillaghajó fedélzeti kilátóterének ablakán kitekintve a létező legcsodálatosabb látvány tárulhat a bámészkodó szeme elé. A végtelenség új fogalmat nyer, és az ellentétek tökéletes harmóniába kerülnek, mert akármelyik irányba tekintesz, egyszerre látod a fényt és a sötétséget. Néha úgy hat, mintha a csillagok csak vergődve küzdenének, hogy megszínezzék azt a fekete mélységet, néha pedig olyan erősnek tűnnek, hogy azt hiszed, sosem hunynak ki. A kilátótér üvege mögül úgy fest, mintha minden állna, örök és időtlen lenne, pedig energia és anyag alakul egymásba, állandóan jelen van az élet és a halál, a születés és a pusztulás könyörtelen ciklusa, megállíthatatlan dinamikával, fejlődésre és változásra kényszerítve az univerzumot és lakóit. Ha a csillaghajó áthalad egy nebulán, ezt a lenyűgözően paradox látványt megtöri a szemedbe áramló színkavalkád. Egy naplementét, egy virág szirmait mind lenyűgöző színkombinációk jellemezhetnek, de egyik sem ennyire összetett, ennyire abszurd. Érezheted, hogy szinte fájnak a szemeid, túl sok nekik, hogy a zöld ezer árnyalata összeolvad a kékkel, átfordul a rózsaszín és a lila lágyságába, majd lezárul a harsány, vad pirosban, ami eloszlik, és belesimul a sötétségbe. Ez a szépség felfoghatatlan, elképzelhetetlen annak, aki sosem lépett ki a bolygója légkörének védelméből, aki nem kockáztatta, hogy csak vezetékek és burkolat vékony rétege válassza el a levegőtlen, halált hozó űrtől.

Általában, aki járt ott, és aki látta ezt, úgy tér vissza a felszínre, a társai közé, úgy szívja tele a tüdejét a tiszta, és látszólag korlátlanul rendelkezésre álló levegővel, hogy már nem hisz semmiben. Mintha a csillagok elvennék az isteneket, a reményeket, és az imákat, cserébe pedig saját jelentéktelenséged tudatával ajándékoznának meg. Persze, a hit elvesztése valószínűleg nem kötődik szorosan a szépséghez, amit a Galaxis csupasz kitárulkozása nyújt - ellenkezőleg, annak inkább igazolnia kéne valami mindenek felett álló lény létét, aki meg tud alkotni valami ilyen elképesztően, összetetten gyönyörűt. De azok a dogmák és történetek, amiket a bolygók felszínén írtak, azonnal értelmüket vesztik, mert nincs pap, aki felkészült, hogy elmesélje, hogy értelmezze ezt. Végleg elfordulni a hittől, egy az egyben, elutasítva minden formáját pedig mindig sokkal egyszerűbb, mint feltenni a kérdést, hogy pontosan miben tévedtek a papok, az írások? Mik az én válaszaim, az én megoldásaim? Hol van a helyem, és ki vigyáz rám odakint?

A drellek vallása, ami még Rakhana bolygón bírt sok követővel, nagyon hasonló sorsra jutott - követői úgy tűntek el, és széledtek szét, ahogy túl közel kerültek a csillagokhoz. Sivatagi nép voltak, hüllőszerű, vastag bőrű lények, akiknek egész fiziológiája alkalmazkodott a meleg, arid klímához, így nem meglepő, hogy mitológiájuk is gyakorlatias szempontok alapján született... a kővel és homokkal borított völgyekben, ahol csak szívós növények, és ravasz trükkökkel bíró állatok éltek meg, se igény, sem lehetőség nem volt nagy hősök megalkotására. Ott vadászszerencsét vártak, élelmet és vizet, amivel túl lehetett élni a napokat, védelmet a homokviharok tombolása elől, egészséges gyermekeket egy új generációhoz, és a reményt, hogy amikor valaki kint reked a sivatagban, és az elveszi az életét, valami szebb helyre került, és nem tűnt el végleg. Az órákig, sőt, nagy éhínség esetén a kockázat dacára napokig húzódó vadászatok alatt, még jóval a technikai civilizáció előtt az otthon maradottak kezdték kitalálni az első történeteket a Vadászok Uráról. Az idős bölcsek állították, hogy álmodtak vele, és azt mondta nekik, rajta tartja a szemét a harcosaikon, és jó zsákmánnyal vezeti őket haza. Ahogy pedig egy-egy ilyen álom valóra vált, a reménykedő öregekből megbecsült papok lettek, akik hitet öntöttek az indulók szívébe. Porba karcolták és sziklafalakra rajzolták a képeit... hasonlított egy drellre, de sokkal fennköltebb alakként ábrázolták, a kezében mindig más fegyverrel, tekintetét az útmutató csillagokra függesztve. Mire kiemelkedtek a földből az első városok, már senki nem emlékezett rá, hogy Amonkhira alakját a félelem és a várakozás együttese hívta életre.