- Egyedül voltál megint?
- Igen.
Fél. Tudom hogy fél. Hiszen az anyám, az ember megérzi ezt. Akármennyire erős nő, tudom hogy titkon esténként az imádsága mellett álomba sírja magát, már ha álomnak nevezhető az a borzadalom amit minden éjjel újra átél.
Ezt érzem én is, csak én már érzelemmentessé váltam. Nem sírok, nem álmatlankodom - habár az insomnia sokáig hű "barátom" volt - és egyáltalán semmit nem érzek. Nem éreztem még szerelmet, sem igazi szívből jövő boldogságot, de csakúgy nem szomorúságot. Amikor sírok, csak a könnyeim hullanak a stressztől, a fejemben semmi nem történik.
S E M M I
Jó kis szó ez. Sok mindent takar. Számomra ürességet jelent, egy érzelmek és színek, szagok nélküli létet.
Kicsit olyan ez a semmi mint én. A barátaim az iskolában minden reggel és délután öleléssel köszönnek egymásnak, míg én pusztán egy pacsit adok mindenkinek. Gyakran mondják, gúnyból, hogy antiszociális vagyok és utálom ha hozzámérnek. A vicc az hogy ez nem vicc. Igaz, az antiszociális szó mára már elcsépeltté vált, de tény hogy az érintesektől néhanapján irtózom. Vannak olyan napok, amikor csak szimplán nem akarok senkit. Ugyanakkor vannak olyan napok is amikor csak arra vágyom, hogy valaki szeressen, hogy hozzámérjen, hogy megöleljen és kurvára ne mondjon semmit, csak legyen ott nekem. Ritka napok ezek, de léteznek.
Persze, most azt hiszed hogy tipikus tumblr csajszi vagyok mély depresszióval es világfájdalommal a fejemben és tudod mit? Talán így is van. Na és? Akkor végre elítélhetsz, hogy "ez is csak ugyan olyan mint a többi, tömeg szar." Ítélj csak el.
Viszont a fejemben sokkal inkább van ősz, mint világfájdalom.
A Z Ő S Z.
Az az időszak amikor még semmi sem teljes és még semmi sem múlt el igazán. Szürke nappalok, hideg éjszakák, gyertyafények és füst, ám hiába a félhomály ha még mindig nem találom a helyem. Hiába vagyok egyedül egy kétszáz négyzetméteres lakásban, hiába ordíttatom a zenét a rádióból, hiába táncolok és éneklek felszabadultan 18 év után először,
H I Á B A.
Hiábavalónak lenni egy dolog, de az, hogy mások hiábavalónak tartanak már teljesen más tészta. Lenéznek és flegmának gondolnak, mert a mindennapi megjelenésed nem a legtrendibb, vagy épp nem öleléssel köszönsz, vagy csak mert simán "cső"vel köszönsz, vagy nem is köszönsz...
Mély dolgok ezek. Látod ez a baj. Minden monológom túlcsicsázott, mély es analitikus depresszív fostengerbe fullad. Sajnos ezért nem tudok írni. De attól még szeretek és amit szeretek csinálni azt senki nem veheti el tőlem, nem így van?
Valójában nem is így indult. Nem erről akartam írni, hanem arról, hogy van egy srác, de.. Jajj az a srác. Mindig az a srác. Nem elcsépelt kicsit? Milenne, ha lány lenne? Az is elcsépelt lenne, nem? Az ifjúsági könyvek 90%ában szerelmi dráma van, és én nem akarok szerelmi drámáról írni, mert az már van. Olyat akarok ami nincs. Mindenki olyat akar, ami nincs.
Mit szólnál hozzá ha most csak úgy megkérdezném, hogy miről szeretnél olvasni? Hozzuk össze ezt ketten. Nade persze amikor te ezt olvasod én már rég leírtam, úgyértem hogyan is tudhatnád ezt most itt olvasni ha korábban nem lett volna leírva. De azért mégis, kiváncsi vagyok a véleményedre. Mit szeretnél?
