Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

4. fejezet - Patakok

Stiles kiszállt a Jeep-ből és még be sem csukta az ajtót, úgy sietett hozzám. Aggódó szemeiből sütött a félelem, miközben letérdelt mellém és védelmezőn magához húzott. Nem voltam biztos benne százszázalékosan, de mintha könnyek nyomait láttam volna az arcán.

- Elmondhatatlanul örülök, hogy megtaláltalak - kezdte megkönnyebbülten. - Iszonyúan aggódtam miattad.

Csak szipogtam párat, de nem mondtam semmit. Lesütöttem a szemem, ami nem maradt sokáig szárazon, mert ekkor újra hatalmába kerített a sírógörcs. Patakokban folytak a könnyeim, Stiles pedig megint az ölelésébe zárt. Gyengéden simogatta a hátamat, amitől csak jobban zokogtam. Fájt az elvesztés. Az üresség érzése. Hogy soha többé nem lesz teljes az életem.

- Engedd ki! Úgy jobb lesz - őszintén és szomorúan beszélt és én sajnáltam, hogy tudja, milyen érzés. Most már értem, mennyire pokoli tud lenni.

Biztatására beleordítottam az éjszakába, keservesen és fájdalmasan. Észveszejtő nagy szenvedés szabadult ki a mellkasomból, mintha erőszakosan tépték volna ki a lelkem egy jelentős darabját. Bár... igazából pontosan ez történt.

- NEEEEEEE!!!! - ennyire még sosem sírtam. Kiadtam magamból mindent, ami belülről kezdett szétszedni. - Miért tette ezt?! - most a fejemet simogatta, amit a vállára hajtottam.

- Nem tudom, de kiderítjük. Megfizet az, aki ezért felel - Stiles hangjánál semmi sem tudott volna jobban megnyugtatni.

Csak ültünk ott az úton, szó nélkül. Még csomó ideig zokogtam, amit Stiles némán végigtűrt. Lágyan simogatta a hátamat és a karjaiban lassan kezdtem megnyugodni. Eközben pedig egy autó sem hajtott el mellettünk...

Amíg ott ücsörögtünk az aszfalton, hirtelen az eszembe villant valami: a világító szempár. Az az izé még mindig itt járkálhat körülöttünk és bizonyára veszélyes is! Hamar kapkodni kezdtem a levegőt, miközben idegesen tekintgettem körbe.

- Mi az, Lyra? Látsz valamit? Beszélj! - Stiles egyenesen a szemembe nézett volna, ha én nem kutattam volna még mindig lázasan a környéket.

- Még mindig itt van...

- De micsoda? Mit láttál?

- Meg akar ölni... - suttogtam magam elé.

- Senki sem akar megölni, csak nagyon félsz most. De itt vagyok, vigyázok rád.

- Nem, Stiles, tényleg láttam valamit!

- Rendben, akkor mondd el, hogy mi volt az - könnyáztatta szemembe nézett, én pedig egy pillanatra elmélyedtem az övében. Szeme egy végtelen tenger, melyben százfelé cikáznak az érzések, mégis a gondoskodás a jellemző rá.

- Egy kis... egy kis fényt - kimondva elég hülyén hangzott, de mégiscsak ezt láttam.

- Jól van, hiszek neked. Majd kitaláljuk, mi lehetett az, de most menjünk, oké?

- Ühüm - bólogattam szomorkásan, majd engedtem, hogy felsegítsen.

Beszálltunk a kocsijába, és én végig azon gondolkodtam, hogy nem álmodom-e. Mert az lehetetlen, hogy ez a valóság legyen. A szüleim nem lehetnek halottak! Egyszerûen nem. Nem... Igaz?

- Lyra? - fordult felém Stiles.

- Igen? - mondtam szipogva.

- Mit gondolsz, képes lennél visszamenni és elmondani Apának, mi is történt pontosan? Õ tudna segíteni - még az ötlet is fájt. Lepillantottam a kezemre, mire Stiles azonnal szabadkozni kezdett: - De persze nem muszáj, ha nem akarod! Lehet máskor is.

- Nem - ráztam a fejem. - Essünk túl rajta.

Bólintott és már indította is a motort. Csendben néztem a mellettünk elsuhanó tájat, miközben az egyre halványabb lett. Könny lepte el a szemem, ami halkan gördült végig az arcomon. Pár társa is követte még, mielõtt letöröltem volna. Stiles erre a combomra tette a kezét és biztatóan rám mosolygott. Amolyan segítek neked és vigyázok rád mosollyal. De mégis mi oka lett volna rá? Hiszen nem is ismer, azon kívül, hogy osztálytársak vagyunk.

Pár perc néma csönd után megszólalt a 🎶Don't leave me alone🎶, ami azért lepett meg, mert ez volt a csengõhangom, azonban nem emlékeztem, hogy magammal vittem volna a telefonom. Zavartan kezdtem kutatni utána, ám nem én, hanem a sofõröm húzta elõ a zsebébõl.

- Fel akartalak hívni, hogy megtudjam, hol vagy, de a szobádban csörgött. Gondoltam, még kellhet valamire, így elhoztam - magyarázta, miközben megnyomta a zöld gombot és kihangosította a hívást. - Szia Dawn - szólt bele sóhajtva Stiles, közben rám nézve.

- Stiles?! Kislány, mit csináltok, ti ketten? - a legjobb barátnõm hihetetlen nagy boldogsággal beszélt, hiszen arra gondolt, hogy jó idõt töltünk el kettesben. Stiles letette a telefont a mûszerfalra, hogy beszélgetés közben vezetni is tudjon.

- Rossz hírem van - mondta helyettem a srác, aki hosszú idõk óta uralta már a szívemet.

- Mi történt? - a kezdeti lelkesedés teljesen eltûnni látszott Dawn hangjából.

- Rögtön a lényegre térek. De ne akadj ki annyira! Szóval... Lyra szüleit... Meggyilkolták - felelte szomorúan Stiles.

- Hogy mi??!! Ez szörnyû, sajnálom, szívem! - a hangja egészen síróssá változott. - Azonnal indulok hozzád!

- Ne! Most nem lehet.

- De miért, Stiles? Csak segíteni akarok!

- Nem jöhetsz ide. Veszélyes.

- Mi van?? Stiles, ő a legjobb barátnőm és most szüksége van rám! Pont az érdekel legkevésbé, hogy mennyire veszélyes! - vitatkozott tovább Dawn.

- Ez igen nemes tőled, de igenis érdekelnie kéne. Meg kell értened, hogy a városban most valami nagyon fura történik és nem tudjuk, valójában ki végzett Lyra szüleivel. És meg azt sem sejtjük, mennyire lehet veszélyes.

- Hallgass rá, Dawn - szólaltam meg rekedten. - Valami tényleg nincs rendben.

- Jó, legyen - adta meg magát a barátnőm.

- De feltétlenül szólni fogok, ha történik valami!

- Kösz, Stiles. És vigyázz rá - sértődöttnek nem tűnt a hangja, csupán elszomorodott, hogy nem tud segíteni.

- Bármi áron - mondta, majd letette a telefont. Ismét rám emelte gyönyörű barna szemeit, majd visszafordult az út felé.

Ezután már nem szóltunk egy szót sem. Én csendben könnyeztem, Stiles pedig a megszokott nyugodtságával vezetett. Mikor a házunk elé értünk, el sem hittem, mit teszek. Visszamegyek a házba, ahol elvesztettem mindenemet.

Kiszállva szorgos rendőrök és helyszínelők csapatát pillantottam meg, élükön Stiles apjával. A fia egyenesen hozzá vezetett, át a nagy zűrzavaron.

- Szia, Apa - a megszólított eddig egy nővel beszélt, de Stiles hangjára felénk fordult.

- Szervusz, fiam. Várj... nem úgy volt, hogy azonnal hazaviszed, amint megtaláltad?

- De igen. Viszont rákérdeztem és azt mondta, hogy túl akar esni rajta.

Hazavinni? De mégis hová? Hacsak... Nem, biztosan nem. Hogy én Stileséknál lakjak? Az oké, hogy az én fejemben ez megfordult párszor, de kinek jutna még ez eszébe?

- Jól van akkor - fordult felém Mr. Stilinski. - Meséld el kérlek mi történt pontosan. Minden részletről tudni akarok. Hogy mit csináltál mielőtt történt volna bármi is, hogy mit hallottál, mit tettél közben, egyszóval bármi, ami lényegtelennek tűnhet, hidd el, hogy fontos.

Bólintottam, mire egy megerősítő pillantást kaptam Stilestól. Nagyot sóhajtva belekezdtem az egészbe, töviről hegyire. Természetesen fájt a felidézés és kb. a történet felénél eltörött a mécses. Ekkor a Seriff fia egy védelmező ölelésbe zárt, amitől jobban éreztem magam. Mélyre szippantottam selymes illatát, így gyűjtve erőt a sztori folytatásához...

:)