LÉLEKBEN SZÁRNYALOK - BEFEJEZETT

22

-Hé! Engedjen ki, nem hallja?!

Kiabálok, de nem kezdek dörömbölni az ajtót. Azzal nyugtatom magam, hogy Mairenn nemsokára megjön, mielőtt még az angyalok ránk gyújtják a bárt.

Pár perc múlva feladom és a hideg kőre rogyok. Igazán jöhetnének már, nagyon hideg van itt. Remegni kezdek, úgyhogy összehúzom magam és a faajtónak dőlök.

Ekkor tűnik csak fel, hogy ez a pince egyáltalán nem néz ki borospincének. Sokkal inkább börtönnek. Félhomály borít mindent és cellák sorakoznak két oldalt egymás mellett. Nem sok, csak négy, de úgy látszik üres. Csak úgy látszik, de nem az. Az egyik cella sarkában kuporog valaki. Egy sötét alak, és a rácsoknak dől. Nem látok belőle sokat. A rácsok másik oldalán pedig szintén ül valaki... Ügyet se vetnek rám, csak kuporognak a földön. nem tűnnek angyaloknak, nincsenek szárnyaik. De akkor miért vannak bezárva? Csendben ülök és figyelem őket. Hallom a szuszogásukat, de semmi egyebet. Az egyikőjük szipog egy kicsit, de időnként abbahagyja.

Ahogy a szemem megszokja a sötétséget, jobban ki tudom venni az alakjukat. Mindkettőjükön nagykabát van, csukjával, úgyhogy az arcuk nem nagyon látszik. A rácsokon keresztül egymás kezét szorongatják. Az egyik egy lány. Egy szőke, hullámos hajú lány. A másik pedig egy férfi lehet... Mozdulatlanok és csak a lélegzés különbözteti meg őket a halottakól.

-Helló?

Szólalok meg bátortalanul, mire felkapják a fejüket.

-Mit akarsz?

Mordul rám durván a férfi, de a hangja gyenge, elveszett és nagyon ismerős.

-Semmit, csak...-Motyogok tétován. – Miért vagytok bezárva?

Teszem fel a kérdést, mire a férfi keservesen köhögve felnevet.

-Azt kérded, miért? Feltételezem mert emberek vagytok, és nem tudtok megkülönböztetni egy hibridet egy angyaltól...

Morog mérgesen, mire a lány szipogni kezd.

Ekkor ismerem fel, ki is ő. A félhomályban nem látom az arcát, de nem lehet más, mint...

-Sosi?

Kérdezem. A szeme felcsillan a sötétben, de nem ám az örömtől, vagy a felismeréstől. Gyűlölet van benne.

-Ki vagy?

Hunyorog. Nem merek közelebb menni hozzá, de így távolról is szörnyen néz ki. Ha nem emlékszem a hangjára, talán fel se ismerem. Az arca beesett, és borostás, a szeme alatt karikák, a kabát pedig amit visel, vérfoltok borítják. Elszorul a szívem, ahogy belegondolok, hogy őt is elkapták. Akkor a lánya a másik alak. Eljött érte, hogy megmentse, de ő is itt kötött ki.

-R...Riley...

Motyogok, mire tágra nyílt szemekkel kissé előre dől a sarokban. Az arca eltorzul, mintha fájdalmai lennének, és fojtottan felnyög.

-Sikerült megszöknöd? Ennyi idő után? Nem hiszem el...

Köhög a hangján pedig hallatszik, hogy kételkedik annak, amit hall.

-Pedig én vagyok...

Válaszolok és feltápászkodok a földről. A rács elé sétálok, miközben a lánya gyanakodva figyel.

Így közelről Sosi még borzasztóbb állapotban van. Azzal a kezével, amivel a lánya kezét fogja, átvérzett kötés van. A másik kezét az ölében pihenteti. Nem nagyon mozog, csak ül a mocskos kőpadlón. Az arca holt sápadt, a szája pedig lila.