LÉLEKBEN SZÁRNYALOK - BEFEJEZETT

9

Napok teltek el, és végre finom ételeket kaptam, persze Nigel megmondta, csak azért, hogy gyorsabban gyógyuljak.

A sérüléseim már alig látszanak, néhány helyen még lila foltos vagyok, de ez semmiség ahhoz képest, ami volt.

Hallom az ajtó nyikordulását, és még pár cella nyitódását, aztán közeledő lépteket, és Nigel megjelenik a rácsok előtt, a kezében valami ruhával.

-Eljött az idő.

Nyitja ki az ajtót, és int, hogy menjek ki.

Kisántikálok, és körül nézek.

Az ajtó előtt még néhány ember várakozik, gondolom ők is eladásra kerültek.

-Ezt vedd fel!

Nyomja a kezembe a ruhákat Nigel.

Jobban szemügyre veszem, és ekkor veszem észre, hogy ez még fehérneműnek is kevés lenne. Egy fekete rövid egyberuha, aminek a háta teljesen ki van vágva.

-Miért?

Nézek rá, és elfog a félelem. Ez a ruha semmit se takar, főleg nem a hegeim.

-Azt mondtam vedd fel!

Mordul rám, és elindul a többi ember felé.

-Nem fogom!

Rázom meg a fejem, mire visszafordul.

-Akkor majd segítek!

Vigyorodik el, mire kétségbeesetten nézek rá.

-Nigel, kérlek!

Suttogok elcsukló hangon, az arca pedig egy pillanat alatt megváltozik. A vonásai kisimulnak, és megértést tükröz. Nem kérdezi, hogy miért, csak kikapja a kezemből a ruhát és csendben elindul.

Követem a többieket, de őket Nigel fülkékbe vezeti, átöltözni.

Amíg öltöznek, a ház előtt ülünk, és várunk rájuk.

-Áruld már el nekem, miért nem akarod felvenni azt a ruhát.

Mert akkor kilátszanak azok a rohadt hegek a hátamon és úgy érzem magam mint valami kurva, mi másért nem?

-Miért kellene felvennem?

Kérdezek vissza, mire csak elneveti magát, de nem néz rám.

-Könnyebben eladtalak volna. Nézz magadra, szakadt a ruhád. Az angyalok sokkal jobban veszik azokat az embereket, akik nem néznek ki ilyen rongyosan.

Vonja meg a vállát, aztán feláll. A karomnál fogva magával vonszol, hogy megnézze, végeztek-e már a rabszolgái.

Ahogy meglátom őket, egy pillanatra nyelni se tudok. Arra számítottam, hogy majd olyan fekete ruhákban lesznek, de normális öltözéket kaptak.

Mérgesen, egyben kérdőn nézek Nigelre, aki csak vigyorog.

Végül bilincseket szerel ránk, hogy ne tudjunk elszökni amíg a vásárba visz.

Ahogy kilépünk és elindulunk, egyre kínosabban érzem magam.

Mindenki minket bámul, ahogy a csörgő láncokkal megyünk Nigel után, aki kihúzva magát, büszkén lépked előre.

Végül megérkezünk egy kisebb vásárra, ahol sorra kiköt minket az egyik bódénál.

Én egy harmincas éveiben járó nő és egy bibircsókos férfi között landolok. Nigel komótosan mindenki karjára ragaszt egy cetlit, amin az áll, hogy mennyibe kerülünk.