LÉLEKBEN SZÁRNYALOK - BEFEJEZETT

20

Egy nap. Egy nap kellett volna, hogy minden helyre álljon, erre csak még jobban összekuszálódtak a szálak. Azt hittem, estére már otthon leszek, és megmenthetek mindenkit. Hát a frászt...

Nem tudom, hány órakor keltem, de már bőven délután lehetett. A házban síri csend honolt, szinte mindenki eltűnt. A vendégek, a szolgák, Letthia, Galen és Drake is. Felkutattam még a legkisebb zugot is, de félő volt, hogy itt hagytak. Elvitték a szolgákat, de engem nem. Ki tudja, lehet csak megfelejtkeztek rólam, mondjuk Drake-t kétlem. Amilyen műsort este leadott, kétlem, hogy ki tudna törölni az emlékezetéből. Főleg azután, hogy mint valami félős pocok elviharzottam a sötétbe.

És akkor itt van még Ő is... Azt hittem, ha az utolsó pillanatban feltűnik, minden megoldódik. Nem is tudom, mit várt. Hogy majd a nyakába ugrom ahogy meglátom? Jó, mondjuk kis híján ez történt, de az a rohadék azt hiszi, hogy ha eljön ennyi idő után, máris megbocsájtok neki... Hát nagyon is téved.

Dorcussal a nyomomban kutattam bármilyen személy után. Éppen indultam volna kifelé a mosókonyhából, amikor szárnyak suhogását hallottam fentről és beszélgetést.

-Itt van még?

Kérdezte egy nagyon ismerős hang, amitől majdnem megbotlottam. Olyan régen hallottam már, de képtelenség, hogy ez ő legyen...

-Valahol biztos...

Válaszolt Drake.

Amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem a hangok iránya felé. Meg akartam győződni róla, hogy ez tényleg ő-e. A saroknál viszont lefékeztem. Nem akartam elhamarkodottan cselekedni. Muszáj volt kicsit lenyugtatnom a szívem dobogását és eltüntetni az arcomról a mosolyt. Ha tényleg ő az, nem akarom, hogy lássa, mennyire örülök neki.

Hűvös arccal kiléptem a sarok mögül és szembefordultam a két angyallal. Ahogy megláttam őket, a szívem hevesebben kezdett verni. Drake a pultnál állt és paradicsomot szeletelt, a másik angyal pedig...Ez ő! Nigel! Eljött értem!

Ott állt, a testét páncél borította, de talán még ez se tartott volna vissza attól, hogy a nyakába ugorjak. Örültem neki. Azt hittem, elfelejtett ahogy túladott rajtam, de eljött. Akkor még nem is gondoltam bele, hogy katona. Csak őt láttam, ahogy lágyan elmosolyodott amikor meglátott. A tekintetét, amiben volt valami komolyság, de arról árulkodott, hogy hiányoztam neki. Csak néztem és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne ugorjak a nyakába, vagy ne mosolyogjak.

Hűvösen bámultam rá, mereven álltam és nem mutattam érzelmet. Azt akartam, hogy érezze, mennyi fájdalmat és szenvedést éltem át vele, majd nélküle. Hogy mennyire fájt, hogy kihasznált, aztán túladott rajtam.

-Picúr...

Suttogta keservesen.

A hangjától elszorult a torkom, de tartottam magam. Lassan meghajoltam. Egy szó nélkül a térdemre ereszkedtem és fejet hajlottam neki, ahogy Galen tanította. Az arcára fájdalom ült ki, ahogy meglátta, mit is csináltam. Megértem, hiszen úgy köszöntöttem, mintha idegen angyal lenne. Drake egy pillanatra rám nézett, és megakadt rajtam a tekintete. Szörnyülködve bámult. Talán még neki is sok volt a látvány.

-Picúr, én vagyok az, Nigel... Nem ismersz meg?

Csuklott el a hangja, és felém nyújtotta a kezeit. A szemembe könnyek gyűltek, és majdnem el is indultam felé, de visszafogtam magam. Nem fogok odamenni.

-Mit tettetek vele?

Fordult Drake felé, aki még mindig kikerekedett szemmel bámult rám. Nigel felé kapta a fejét ahogy meghallotta a hangját és óvatosan az asztalra tette a kést.