IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

16. rész

Kínos csönd – ennyi maradt meg csupán, s ez is töltötte ki közöttünk az elkövetkezendő percekben a levegőt. Halk légvételeinken kívül semmi más nem rontott a képbe, legalábbis, ha elvonatkoztatunk a mosdók mögé is elhallatszodó koncert és embertömeg zsivajától.

Mennem kéne, Kyungil már biztos aggódik. – fogalmazódott meg bennem, de mégsem mozdultam. Fel akartam állni, inteni egyet Namjoon felé, majd méltóságteljesen eloldalazni a helyszínről – persze, ha lett volna még előtte bármiféle méltóságom –, de lábaim lebénultak, nem akartak engedelmeskedni nekem, s agyam hiába kántálta folyamatosan; „Menj már, te barom!" – talán a szívemnek még kellett néhány együtt töltött pillanat a lilás hajúval, hogy aztán nyugodtan jelenthesse ki ő is: most már minden rendben.

- Nem tudom – végül ő volt az, ki szavaival belehelte a köztünk levő teret, s éreztem, ahogy fejét felém fordította, csillogó íriszeivel pedig engem lesett, de nem viszonoztam a kezdeményező kontaktust, határozottan meredtem előre fele, mintha ez az egész nem jelentene az égadta világon semmit, mintha nem akarna a testem épp inkább a föld alá menekülni, minthogy ernyedten mellette heverjen.

- Mármint? – egy pillanatra megrándult szemöldököm, hisz' annyira gondolataim között lebegtem, hogy a néhány perccel ezelőtti, kettőnk közt zajló párbeszédről is megfelejtkeztem, így most fogalmam sem volt, miről beszélhet.

- Nem tudom, hogy még mindig táplálsz-e irántam gyengéd érzelmeket, vagy ez csak valami kicsinyes bosszú akar lenni, és szórakozol – zavart szavai teljesen megleptek, így néhány pillanat erejéig magam is megfelejtkeztem érdektelen álarcomról, s kíváncsi pillákkal fordultam irányába, tekintetemet egyenesen átható szemeibe fúrva, melyekben most is olyan különleges fény ragyogott, amitől kifürkészhetetlenné váltak gesztenyés lélektükrei. Fogalmam sem volt, hogy mi járhat a fejében, de volt egy olyan sejtésem, hogy ő is pont így gondolkodott velem szemben, ugyanis homlokát ráncolva véste elméjébe arcom minden egyes négyzetméterét.

Talán el kellett volna pirulnom, ismét vörösséget öltve orcámra, mint ahogyan azt mindig is tettem, mikor íriszeink találkoztak, s talán ő is ezt várta, de ehelyett csak egy apró, féloldalas mosolyt ejtettem meg magamnak, majd észrevétlenül kiengedtem az eddig bordáim ketrecében ragadt levegőt.

Elégedetten fordultam ismét a horizont irányába, hátamat az illemhelyiség kék falának döntve, továbbra is idétlenül mosolyogva. Talán, ez volt az első alkalom, hogy mindenféle titok és teher nélkül beszélhettem vele, hogy nyílt kártyákkal játszottam, s ez tagadhatatlanul többet dobott a bátorságomon és boldoggá tett. Most nem a félős, paradicsomként is működő, elvont kis művészként ülhettem mellette – mint barátságunk ideje alatt – hanem az a Jin voltam, akit az elmúlt hónap és annak változásai formáztak, s a Namjoonnal való megismerkedésem előtti énem.

Úgy hittem, nincs már mitől tartanom.

- És? Szeretnéd tudni? – tudni akartam, mire gondolhat, mi járhat fejében, mi volt az oka annak, hogy mit sem gondolkodva utánam rohant, amint megpillantott a tömegben. Izgatottá tett, hogy ismeretségünk alatt először érezhettem azt, hogy én vagyok nyeregben és nem ő, hogy végre én lehetek az, aki irányíthat, és ezt a fölényes ajakgörbületemmel is tudtára adtam, de reakciójában nem lehetettem biztos, hiszen szemeim a naplemente által alkotott gyönyörű színkavalkádot figyelték az égbolton, s ezen nem is szerettem volna változtatni.

- Mindennél jobban szeretném tudni – suttogta meglepően közelről, engem pedig akaratlanul is kirázott a hideg, mikor forró leheletét vállam felhevült bőrén éreztem meg. Azonban, tartottam magam. Szemeimmel oldalra lestem, s láttam, hogy közelebb csusszant hozzám, hogy teste és szemei is felém fordultak, de nem igazán reagáltam hirtelen közeledésére, inkább felvettem a kesztyűt s én magam is felé fordultam, lábaimat törökülésbe helyezve, összeérintve ezzel csupaszon hagyott térdeinket.