Tökéletes Katasztrófa (csábításból jeles ff.)

A szökés

 - Szóval, ha te vagy Dakota, akkor én ki vagyok? - kérdeztem a lánytól.

Rózsaszín haja fésületlenül meredt az ég felé, szürke pólója ételfoltos volt és zöld mackónadrágja pedig rálógott meztelen lábfejére. Idióta vigyora idegesített, legszívesebben képen töröltem volna, de akárhányszor próbáltam hozzáérni, minden alkalommal beleütközött a kezem egy erőtérbe. 

Valaki benyitott  a cellámba, mire behúzódtam az árnyékba. Egy vörös hajú fiú volt. Azt hiszem, valami közünk lehet egymáshoz, de olyan sok ideje be voltam ide zárva, hogy nem tudtam felidézni. A fiú olyan 18-19 éves lehetett és nem volt valami kedves. Felkapcsolta a lámpát, mire nyüszítve eltakartam a szemem; nem bírom a fényt!

 - Dakota! Hagyd abba ezt a színjátékot! - mordult rám - Még csak tizenkét órája tart a szobafogság. Nem győzzük hallgatni ezt a nyivákolást. Deborah már nagyon ideges. És én is.

 - Megérdemli az a rohadt kurva! Hallgatózott, állandóan megcsal téged, engem meg teljes szívemből gyűlöl!

 - Szállj le végre a barátnőmről! Csodálod, hogy utál téged, ha már az első perctől kezdve szidod? Ő megpróbált kedves lenni veled, de a te viselkedésed... felháborító! Kezdj el végre felnőni! - ezzel a mondattal rám csapta az ajtót.

Visszamásztam a tükörképemhez és szomorúan néztem rá.

 - Most mondd meg... miért büntet ennyire a sors?

 - Lépj le - suttogta a tükör-Dakota.

Rendbe szedtem magam, felvettem egy kényelmes, fekete farmert és egy bő, fekete, mintátlan pólót, hajamat egy világosszürke sapka alá rejtettem és lábamra fekete tornacipőt húztam. Kimentem az erkélyre; az alkonyat narancssárgára színezte az eget és feketére varázsolta a vén tölgyfát, ami már akkor ott állt, amióta az eszemet tudom - és ez a fa fog segíteni a szökésemben. Kicsiként milliószor hoztuk a frászt a szüleinkre Castiellel, amikor a fa különböző ágaira másztunk fel és ugráltunk le. 

Felálltam a korlátra és macskaügyességgel ráugrottam az egyik vastag ágra, ott ülő helyzetbe tornásztam magam és óvatosan kezdtem lefele mászni. Már az alsó ágakra ereszkedtem, amikor csaholást hallottam és megfagyott az ereimben a vér. Démon. A kutya örült nekem, de nem tudta mire vélni a hirtelen és szokatlan felbukkanásom. A hatalmas doberman le fog buktatni, ha tovább hangoskodik! Leugrottam az egyik ágról és futásnak eredtem. A szemem sarkából láttam, hogy a bátyám az épület másik felén felkapcsolta a külső világítást és halottam, ahogy elindult az udvaron hátrafelé - vagyis felém!

Nem tétlenkedtem, elkezdtem rohanni  Castiel elől, de a kutya rohant utánam. De édes, azt hiszi, hogy csak játszunk... Már a garázs mellett voltam, amikor a kutya egy pillanatra szem elől tévesztett és észrevettem, hogy nincs teljesen lecsukva a garázsajtó. Kihasználtam a pillanatot, hasra vetődtem és bemásztam a garázsba. Hamar elhaltak a zajok, de még vártam pár percet és kimásztam.

Kiléptem a villa kapuján és egy hatalmasat kortyoltam azt esti levegőből. Azonnal kitisztította fejem és elgondolkodtam. Oké, nem otthon raboskodom, de... hova menjek? Fiatal volt még az este, annyi lehetőségem volt, de nem találtam sehol sem a helyem, a mai nap nagyon hosszú és borzasztó volt. Egész nap A ribanc vihorászását hallgattam, de egyikük sem szólt hozzám.A szüleimet azóta sem hívtam vissza, nem akartam senkivel se beszélgetni. Alig ettem, egyedül a reggel elfogyasztott alma és egy tál leves volt a napi összes ennivalóm. 

A hasam követelni kezdte, ami neki jár és elindultam gyalog a sötétben egy éttermet keresni. Hamarosan megakadt a szemem egy gyorsétterem világító tábláján, hamar megtaláltam és ott tudtam is enni. Miután távoztam, megint felmerült bennem, hogy hova menjek. Cél nélkül bolyongtam a városban. A belváros pezsgett, szórakozóhelyek, bárok, klubok nyitottak, fiatalok dorbézoltak. Néhányan megbámultak, páran odakiáltottak nekem egy-egy megjegyzést, trágár beszólást, vagy olyanokat, hogy miket csinálnának velem; egyikükkel sem törődtem ,nem érdekeltek. Az egyik pub öles betűkkel italakciót hirdetett, egy másik ,,Men's Night"-ot, egy kisebb kocsma pedig egy slam poetry előadást. Azonnal felkeltette az érdeklődésem és bementem. A hely tele volt, minden korosztály és stílus képviseltette magát az eseményen. Kerestem magamnak egy helyet a pult mellett és rendeltem magamnak egy narancslevet. Ameddig nem kezdődött az előadás, addig jobban megfigyeltem a vendégeket. Találtam egy-két ismerős arcot a gimiből és a helyi egyetemről, de voltak itt olyanok is, akiket életemben nem láttam. Ahogy figyeltem az embereket megláttam egy ismerős alakot és megfagyott bennem a vér. Lysander volt az, Castiel új barátja. Próbáltam lebukni, de a fiú is észrevett azokkal a csodálatos szemeivel és megindult felém.

 - Szia! Hát te?

 - Oh, Lysander, észre se vettelek. Mi járatban?

 - a régi városomban is jártam slamre és gondoltam, megnézem, milyen a helyi csapat. Szerencsére nem vagyok egyedül...

 - Ugye, olyan jó, hogy itt vagyok - vágtam közbe incselkedő mosollyal.

Lysander egy pillanatra megdöbbent, majd megrázta a fejét.

 - Nem így gondoltam. Ninával jöttem, a barátnőmmel. Ő már egy éve tag. Nézd, ott is van - intett egy alacsony, vékony lány felé, aki megindult felénk. - Nina, bemutatom neked, Dakotát. Ő Castiel húga, tudod, az ő bandájában játszom.

Nina nem volt kifejezetten szép lány. Korához képest alacsony és már-már kórosan sovány volt. Világos bőre és túl nagy, sápadt szeme egy porcelánbabához tette hasonlatossá. Erre még öltözködése is rásegített, szőke haját két copfba fogta és egy sötétkék ruhát viselt hozzá passzoló bakanccsal, táskával és kalappal. 

 - Téged ismerlek. Castiel Carter húga vagy. Neked otthon kellene lenned - meglepett a beszéde, kislányosan magas hangja volt és mindent kijelentő módban mondott.

 - Neked mi közöd van hozzá, hogy én hol vagyok és mit csinálok?

 - Így - egy szempillantás alatt elővette a telefonját és csinált rólam egy képet. - Deborah a legjobb barátnőm. Nagy bajban leszel, ha Castiel megtudja, hogy megszöktél. Egy rossz mozdulat és elküldöm a képet Debbie-nek, aki persze a bátyádnak továbbadja és hopp! Már bajban is vagy. 

 - Lysander, kérlek, csinálj valamit a barátnőddel - kértem döbbenten. - Teljesen elment az esze.

A fiút láthatóan nem zavarta a lány kis monológja hozzám, látszólag teljesen máshol járt. Csak másodpercekkel később eszmélt két mondat erejéig.

 - Ne vedd komolyan. Csak viccelt - és már mászott is vissza saját kis álomvilágába.

 - Tied a döntés - lóbálta meg a telefonját Nina ravasz mosollyal. - ha nem akarsz magadnak rosszat, akkor most szépen elmész haza. Szeretnék biztosra menni, úgyhogy... bébi, kérlek kísérd haza Dakotát, bizonyára nem akar egyedül sétálni a sötétben.

 - Máris, Nina - lehelt egy finom csókot barátnője arcára és elhagytuk a helyszínt.

Már félúton voltunk, amikor Lysander megszólalt.

 - Igaz, hogy szobafogságban vagy? 

 - Igaz - sütöttem le a szemem.

 - Mit csináltál már megint?

 - Tegnap este Arminéknál aludtam, de Castiel nem tudott róla. Szinte megőrült, mire jelentkeztem. Soha nem voltam neki fontos, mindig A ribancot végi meg, amikor ő egy álnok kígyóként viselkedik.

 - Tudod, Castielnek nagyon fontos vagy. Igaz, nem mutatja ki, de nagyon sokat beszél rólad. Szeretné, ha biztos jövőd lenne, ha mindened meglenne. Nem akar téged elveszíteni.

 - Egyszer már majdnem elveszített - csúszott ki a számon. - Amikor tíz éves voltam, akkor a szüleimmel együtt mentünk nyaralni Moszkvába. A szüleink általában jól kijönnek egymással, de egyik nap sikerült nagyon összeveszniük. Akkor a szüleim már rég elváltak, de kikönyörögtem egy közös nyaralást. Nem is lényeg, hogy min vesztek össze, csak besokalltam. Amikor várost néztünk, fogtam magam és elindultam a másik irányba. Anyáék annyira veszekedtek a program közben, hogy észre se vették az eltűnésem. Castiel pedig... nagyon érzékenyen érintette őt minden veszekedés, neki tűnt csak fel, hogy eltűntem. Próbált is szólni a szüleinknek, de ők nem figyeltek rá. Mire lenyugodtak, észrevették, hogy nem vagyok ott, Castielt hibáztatták miatta és kétségbeesetten keresni kezdtek. A Vörös téren találtak meg két és fél órával később, épp Lenin bácsit nézegettem. Ennyi volt lényegében.

Lysander nem szólt semmit, csendben tettük meg az út maradék részét, de itt nem is hiányzott a beszéd. Elkísért haza és megígérte, hogy próbál beszélni Ninával. A tölgyfán keresztül visszamásztam a szobámba és a tükörhöz fordultam

 - Na most már elégedett vagy? - a tükörképem egy jóllakott macska mosolyával válaszolt.

Sziasztok kis drágáim!

Két napon belül visszatértem nektek két fejezettel is! Remélem, hogy most már boldogok vagytok. Nagyon nehéz évem volt, de nem adtam fel az írást és itt vagyok.