Tökéletes Katasztrófa (csábításból jeles ff.)

Randi a parkban

Az alma félúton megállt a szám felé menet és a hatalmas dobermanról tudomást sem véve felpattantam a földről - amit Démon heves morgással díjazott.

 - Álljon meg a menet! Te most azt kéred, hogy Deborah képét a nap huszonnégy órájában viseljem el?! - böktem vádlón a lány felé, aki megszeppenten az áruló bátyám válla mögé bújt és onnan méregetett gyilkosan.

 - Igen. Ezt kérem - állt fel Castiel is. Szemei dühösen parázslottak, de nem ijedtem meg tőle. - Ráadásul a bátyád vagyok. Az lesz amit én mondok anya távollétében.

 - Ne is reménykedj. Azt hiszed, hogy másfél nyomorult évvel idősebb vagy és ezért te vagy a király. Hát ki kell ábrándítsalak, hogy nem megyek bele, hogy ez a kis ribanc idetolja a seggét - üvöltöttem könnyes szemmel (ha ideges vagyok, akkor automatikusan sírnom kell). 

 - Ne merd még egyszer leribancozni a barátnőmet! A neve Deborah. DEBORAH! - ordított rám Castiel, mire faképnél hagytam őket.

Bevonultam a zeneszobába és a dob mögé ültem. Kezembe vettem a két ütőt, amiket még Chris Slade dedikált nekem az egyik amerikai koncertjükön, és teljes erőből verni kezdtem a dobokat. Legalább egy órája szadiztam szegény hangszert, mire nyugodtabb lettem, de újra eszembe jutott a veszekedés és újra rákezdtem. Éjfélkor fáradtan dőltem rá az egyik kisebb dobra és azonnal elnyomott az álom.

*

Másnap a suliban teljesen kába voltam. Armin és Alexy egyáltalán nem tudott feldobni - pedig minden tőlük telhetőt megtettek. Végig a veszekedés járt a fejemben. Nem akartam bocsánatot kérni Castieltől, nagyon dühös voltam rá.

Díszkíséretem nélkül vánszorogtam le a büfébe ebédszünetben, hátha feldob egy forrócsoki. A meleg italba bámultam megállás nélkül, menet közben, aminek meg lett az eredménye: nekimentem valakinek. A műanyag pohár kiesett a kezemből és a csoki kiborult belőle.

Elszontyolodva álltam felette. Még ez is...! Az illető, aki nekem jött bocsánatot kért. Hangjára figyeltem fel. Lysander volt az.

  - Minden oké? - kérdezte lágyan.

 - Aha, persze... - vontam meg a vállam. Mégis mi a jó retkes falloszért érdekli a lelkiállapotom? Castiel barátja!

 - Ha te mondod - vont vállat és kikerülve elsétált.

 - Hé! Lysander, várj! - kiáltottam oda neki, mire megfordult és visszajött hozzám. - Nincs minden oké.

 - A tegnapi, igaz?

 - Igen. De erről nem akarok itt beszélni - néztem körbe óvatosan és kerestem a potenciális pletykásokat.

 - Rendben. Akkor suli után a parkban találkozzuk - tette a kezét a vállamra téve elment.

Halvány mosollyal az arcomon mentem vissza a terembe. Az ikerpár azonnal észrevette, hogy jobban vagyok és elkezdtek kérdésekkel bombázni. Vázlatosan beavattam őket a délutáni programomba vigyázva, nehogy Miss. IQ-bajnok bármit is megtudjon belőle. Alexy teljesen belelkesült és rögtön közölte, hogy suli után vásárolni megyünk.

 - Bocsi, Ali. Most nem megy - ráztam meg a fejem, mire Alexy elszomorodva lehajtotta a fejét. - De szombaton tölthetjük a napot vásárlással - ajánlottam fel azonnal, hogy jobb kedve legyen a srácnak. A hatás nem maradt el, Alexy szoros ölelgetésbe kezdett.

Suli után első utam a parkba vezetett. Lysandert könnyű volt megtalálni - nem igazán viktoriánus fazonok a városban. Az egyik tó melletti padon üldögélt és elmélyülten nézett valamit, de hogy mit, azt nem tudom, mert a háta kitakarta. Kíváncsian mögé léptem és átnéztem a válla felett. A fiú egy elnyűtt  jegyzetfüzetbe írt verset. Amint észrevette, hogy nézem összecsukta a füzetet és intett, hogy üljek le mellé.

 - Nos. Itt tudunk beszélgetni - nézett a szemembe. - Mi a baj?

Helló, helló, helló!

Annnyira sajnálom. Tudom, hétfőre ígértem, de a suliban mostanában nagy volt a káosz. Már most az érettségivel fenyegetnek, pedig csak jövőre jutok el odáig és a magánéletben sem a legrózsásabb a helyzet. 

Remélem tetszett a fejezet, ha igen, akkor jelezzétek valahogy. Köszönöm, hogy olvassátok. :)