stop the rain •

h a t o d i k 🌦

Beérve nagy előcsarnokba, odasiettem egy ismerős alakhoz, hogy megtudakoljam, merre találom Yokot.

- A második emeleten van, a 112-es szobában - válaszolta sietve az idősödő férfi, majd tovább is állt.

Hát jó, azért köszi.

Deszkámat a hónom alá csapva felfutottam a lépcsőn, majd balra fordulva a szememmel a megfelelő termet kerestem.

Á, meg is van!

Vigyorogva berúgtam az ajtót: - Yo Yoko! Képzel-

A szó belém fagyott, még a deszka is kiesett a kezemből, hiszen Yoko nem egyedül volt a teremben, hanem másik öt fiú ült vele szemben a kanapén.

- Úristen Nia, küldtem üzit, hogy nem hiszed el, kik fognak fellépni a jövőhéten! - pattant fel vidáman, kb mint egy öt éves. - Ők itt a DAY6! - sikította a fülembe.

- Wowow, halkabban, mindjárt megsüketülök - toltam arrébb nevetve.

Majd a fiúk felé fordultam, hogy köszöntsem őket: - Sziasztok! Nia vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Remélem Yoko nem tett titeket is süketté, úgy mint engem...

- Várjál csak, mi már találkoztunk! - mutatott rám egy szőke, szemüveges srác. - Te vagy az a gördeszkás csaj reggelről!

- Jajj, te vagy az az eléggé jóképű srác, aki fellökött! - kiáltottam fel hüledezve.

Hirtelen valaki a vállamra helyezte a karját, kizökkentve a sráccal folytatott beszélgetésemből. Meglepődve fordultam az illető felé.

- Azta, csak nem Nia az! - virult fel az arca a rámnehezedő Jeremynek. - Csak nem jöttél egyet gitározni?

- Nem látod, hogy nincs nálam a gitárom? - forgattam meg a szemeimet, miközben lesöpörtem a vállamról a karját.

- Jól van, bocs. Akkor csináltál rólam egy képregényt? - kérdezte csillogó szemekkel.

Szemöldököm az egekbe szökött, és Yokora nézte segítségért, azonban ő csak megvonta a vállát.

- Nem.

- Jaj, nemár. Akkor írtál rólam egy dalt?

Nem hiszem el ezt az embert.

- Ja.

- Hű, tényleg? - kérdezte közelebb hajolva, miközben egy kiskutya jutott róla eszembe, aki a farkát csóválja.

- Ja, arról, hogy mennyire utállak - sóhajtottam fájdalmasan.

- Ú, égés tesó! - karolta át a vállát Gram nevetve.

- Szia Nia, most ellopom a kedvenc kis Jeremydet, ha nem gond - kacsintott rám a néger srác, és rángatni kezdte az említett fiút.

- Dehogy, vigyed nyugodtan. Többet ne is lássam! - intettem nekik vigyorogva.

- Ne, ne hagyd, hogy elvigyen! Yoko, legalább te segíts! - sikoltott segítségért a legjobb barátnőmhöz.

Ő csak legyintve visszafordult az asztalon lévő papírjaihoz, ezáltal a vele szemben ülő fiúkhoz is.

- Nos, itt van a jövőhéti program, minden ütemterv, valamint a fontosabb információk - tolta feléjük a papírokat az asztalon. - Szóval a héten már nincs semmi komolyabb fellépésetek, sőt semmi, tehát az csináltok, amit akartok. Persze amit a menedzseretek megenged - bólintott a kanapé mellett álldogáló harmincas évei végén járó férfinak, akit eddig észre sem vettem.

- ありがとうございました
(Arigatagozaimashita = Köszönöm)
- vette át a lapokat tanulmányozni a középen helyet foglaló, világosbarna hajú, nagyon szép mosolyú fiú.

A srác jobb oldolán egy fiatalabbnak tűnő, sötétbarna hajú fiú foglalt helyet, aki mellett egy barna hajkoronával rendelkező illető ült, akinek a szemei szinte jobban mosolyogtak, mint a szája.

A mosolygós fiú másik oldalán a ma reggeli szőke szemüveges fiú foglalt helyet. Mellette pedig egy vörös hajú srác ült, száján maszk volt.

Wow, ezektől a szájmaszkoktól a herótom lesz.

- Te nem ülsz le? - nézett rám a szemüveges srác.

- Ó, persze, hogyne. Köszi? - illetődtem meg, majd a táskámat az ölembe kapva lehuppantam Yoko mellé.

Nem vagyok egy paranoiás ember, de a szájmaszkos srác bámulásától már kezdtem azzá válni.

Kérdőn felé fordultam, hogyha valami gondja van velem, akkor most mondja.

Arra számítottam, hogy el fogja kapni a tekintetét - ahogy én általában tenni szoktam, ha bámuláson kapnak, de ő állta a tekintetemet.

Pillantásomat a sötétbarna, szinte már fekete szemeibe fúrtam, melyek egy sötét és viharos éjszakára emlékeztettek.