stop the rain •

h a r m a d i k 🌩

Másnap reggel egy hatalmas villámlás egybekötött dörgéssel ébresztett fel az igazak álmából.

Majd ömleni kezdett a Tokió felett összegyűlt felhőkből a víz, mintha csak öntötték volna.

Még mindig az erkélyemen tartózkodtam, igaz, már volt rajtam egy pokróc, amit gondolom drágalátos barátnőm terített rám.

Mikor terítette rám? Általában én megyek el előbb.

Értetlenkedve nyúltam a telefonomért, hogy meglessem hány óra is van.

- Uram segíts meg! Már ennyi az idő?! - pattantam fel a fotelből, mint valami nem józan egyén. - Késésben vagyok, jajj nekem!

Miért nem ébresztett a telefonom!?

Tíz perc múlva munkába kéne érnem, de ahhoz már fél órája el kellett volna indulnom.

Oh my god.

Az erkélyajtót feltéptem, majd a frissen mosott pólók közül kiturkáltam egyet, és magamra kaptam.

A rajztáblámat és a vázlataimat bedobáltam a táskámba. Valamint minden mást besöpörtem az asztalomról.

Mindenem megvolt; táska, telefon, pénztárca, pulcsi, cipő.

Már csak az esőkabátom kellett volna, de persze, hogy mindig mindennek akkor veszik nyoma, mikor az embernek szüksége van rá!

- Hát ezt nem hiszem el! - csapkodtam a nappaliban.

Felforgattam az egész kanapét, még alá is benéztem, hátha ott van. De persze, hogy nem volt ott!

A fogasról ledobáltam mindent, de ott sem volt.

Hol lehet már?!

Éreztem, hogy a vérnyomásom perceken belül az egekbe szökik, ha nem találom meg azon nyomban.

Szinte már az egész lakást feltúrtam, egy helyiséget kivéve: Yoko szobáját.

Általábán nem mászkálunk be egymás szobájába a másik tudta nélkül, de most ez az eset kivételes.

Berontottam a hálószobájába és a szememmel végig pásztáztam az igen rumlis szobát.

Mindenféle mappák, tervrajzok, füzetek hevertek a fekete-fehér csíkos szőnyegén.

Ezeket ügyesen kiszlalomozva eljutottam a barna íróasztalához, melyen a padlóhoz hasonlóan káosz uralkodott.

Az asztal mellett volt a ruhásszekrénye, melyet gyorsan ki is nyitottam.

- Na ki gondolta volna, hogy itt lesz...- pillantottam meg a képregény mintás esőkabátomat.

Még az unokatesóimtól kaptam a 18. szülinapomra, mivel mind tudják, hogy élek-halok a képregényes dolgokért.

Ezen kívül van egy képregényes gitártokom, amit már Yoko családjától kaptam, mivel ezzel köszönték meg, hogy el-, illetve gondját viselem az ő kislányuknak.

Olyan kedves emberek.

Na de nem érünk most rá nosztalgiázni.

Gyorsan magamra kaptam a végre megtalált kabátot, belebújtam a fekete, hosszúszárú bakancsomba és felkaptam az ajtó mellé állított gördeszkámat.

Bezártam a lakást, és gyorsan lefutottam a lépcsőn, majd ráugrottam a deszkára.

Az eső már elállt, mire kiértem, szóval feleslegesen rohangáltam az esőkabátért.

De azért hátha kelleni fog!

Ha nem vagyok késésben, akkor gyalogolok vagy tömegközlekedéssel megyek, de ha abban vagyok, akkor vagy futok, vagy biciklivel megyek, vagy pedig gördeszkával.

A munkahelyem itt van nem mesze, két háztömbnyire a lakásunktól.

A reggeli forgalom nem csak a négysávos úton okozott szinte forgalmi dugót, hanem a járdákon is.

Az embereket szlalomozva haladtam egyre közelebb és közelebb a célomhoz.

Az sem érdekelt, ha néhány embernek nekimegyek.

Ebből kifolyólag nem is vettem észre a szinte nekem futó srácot.

Mindketten a sötét, vízes járdán kötöttünk ki.

- ごめんなさい (Gomenasai = Sajnálom), nem vettelek észre - dörzsöltem meg a fenekemet fájdalmasan, miközben felültem.

- Hát pedig szerintem elég jóképű vagyok! - nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

- Ó, köszi! - nevetve fogadtam el, és felhúztam magam, majd felkaptam a deszkámat és megigazítottam a kabátomat és a táskámat.

- Ugye jól vagy és nem lettél tiszta víz? - néztem rá aggódó szemekkel.

Ő csak nevetett. Vagyis gondolom, hogy nevetett, mert a szájmaszktól, amit viselt nem láttam, csak hallottam.

- Jól vagyok, köszi! - tolta feljebb a szemüvegét az orrán. - De ne haragudj, most sietnem kell! バイ! (Bai = Szia)

Hátat fordított, majd rohanni kezdett, mint akit üldöznek. Szőke hajára visszadobta az ütközés következtében leesett kapucniát.

Ezek a külföldiek. Csak a baj van velük.