Tűz és víz

Tizennyolcas

Bianca

- Akkor biztos, hogy mindened megvan? - kérdezte Blake, már sokadszorra. Noah úgy vette ki a csomagtartóból a bőröndömet, mintha semmi súlya nem lenne, holott horribilis összeget kellett fizetnem a csomagtúlsúlyért a repülőtársaságnak. 
- Haver, nyugodj már meg - röhögte ki Noah a barátját, majd lecsukta a kocsija csomagtartóját, és odadobta Blake-nek a kulcsot.  - Egyetlen karcolás se legyen rajta! - rázogatta meg fenyegetően a mutatóujját. Blake kötelességtudóan bólintott, majd zsebre tette a slusszkulcsot. Noah megvárta, hogy mellé lépjek, aztán összekulcsolta az ujjainkat, és elindultunk a repülőtér főbejárata felé.
- Még mindig nem tudom felfogni, hogy lelépsz - csóválta a fejét Blake maga elé meredve. - Ugyanolyan magányos nyomi leszek, mint mielőtt megismertelek - biggyesztette le az ajkait.  
- Egész végig az voltál - közölte vele Noah reflexből, mire Blake rávágott egyet Noah vállára, amit a barátom persze meg sem érzett. A barátom. Hűha. Amint beléptünk a terminálba, átverekedtük magunkat egy turistacsoporton, és az induló járatok listáját kezdtük el böngészni. Szinte azonnal kiszúrtam a washingtoni repülőt. 
- Szóval, Bi - köszörülte meg a torkát Blake. Még mindig szokatlan volt, egyrészt, hogy becézett engem, másrészt, hogy ennyi idegen ember között lehettem. Szokatlan, mégis felemelő érzés volt. Mintha hosszú évek óta most először kapnék levegőt, elvégre, most tudtam, hogy nem kell vészesen rövid időn belül visszatérnem a saját börtönömbe. - Van itt egy kis búcsúajándék a számodra - vigyorodott el, ebben a pillanatban pedig felbukkantak a háttérben a legjobb barátnőim. Csodálkozva forgatták a fejüket jobbra-balra, nyilván nekik is fura volt ez a hely. Egyedül Madison sétált magabiztosan felénk, és amint kiszúrt minket, elmosolyodott. Ledobtam a táskámat a földre, és kilőttem. Még hallottam Noah mély nevetését, de utána arra koncentráltam, hogy ügyesen kerülgessem ki az utamba kerülőket. Úgy ugrottam a nyakukba, mintha nem néhány órával korábban búcsúztunk volna el a kollégiumban. 
- Hogy kerültök ide? - kérdeztem, amikor elszakadtam tőlük annyira, hogy a szemükbe nézhessek.
- Kiszöktünk - közölte Madison büszkén.
- Az igazgatónő eltávot adott, amíg elköszönünk tőled - helyesbített Olivia. - De cserébe két hétig mosogatnunk kell a konyhán - fintorodott el.
- Nem kellett volna bevállalnotok - ráztam a fejemet. - Elbúcsúztunk már.
- De igen, be kellett - biccentett Madison. 
- Ő el akart szökni - bökött rá a (volt) szobatársamra Olivia. - Szóval, velünk jött két fegyveres őr - mutatott a sarokban bőszen minket bámuló két pasasra. Madison a szemét forgatta, majd megragadta a vállamat. 
- Ide figyelj, Bianca Morgan! Ez nem csak a te esélyed, hanem Noah-é is. Ne merészeld elszúrni! - nézett mélyen a szemembe. Bólintottam egyet, majd magamhoz öleltem Madison-t. Ő először úgy állt a karjaim között, mint egy darab fa, de aztán megenyhült, és ő is átkarolt engem. 
- Mindent nagyon köszönök! - suttogtam a fülébe. Madison semmit sem reagált, átirányított Shay-hez. Csak ekkor láttam meg, hogy ő mindvégig sírt. - Hé - simítottam ki egy hajtincset a szeméből. - Te sem fogsz ott maradni örökké.
- Én nem magam miatt sírok - szipogta. - Hanem mert te nem leszel ott többé - ölelt magához. - Csak ne felejts el, jó? - kérte halkan. Erre persze az én könnyeim is potyogni kezdtek. 
- Soha! - ígértem. Olivia következett, ő félénken pislogott körbe. Amint odaléptem elé, és megfogtam mindkét kezét, rám emelte csodaszép tekintetét. - Nagyon vigyázz magadra, rendben? Nem csak olyan srácok vannak idekint, mint Blake, tele jóindulattal. 
- Megfogta a fenekemet. Többször is - meredt rám rezzenéstelen arccal. - Kétlem, hogy akadnak nála rosszabbak.
- Pedig vannak, hidd el - rögtön Noah apja ugrott be. - Olyankor ne félj használni a katonai alapismereteket - nevettem el magam a könnyeimen keresztül. Csak akkor jöttem rá, mekkora hátránnyal jár a szabadságom, amikor már nem volt mit tenni. Vágytam arra az életre Amerikában Noah-val és félig-meddig a szüleimmel, ugyanakkor majd' megszakadt a szívem, amiért itt kell hagynom a barátaimat. Egyetlen dolog nyugtatott: ők mindig ott lesznek egymásnak. 
- Úgy beszélsz, mintha olyan baromi tapasztalt lennél - gúnyolódott a szokásos stílusában Madison. 
- Megtennéd, hogy nem cseszed el a búcsúnkat? - rivallt rá Olivia, tőle nagyon nem megszokott módon. Madison a szemét forgatva bámészkodott tovább a reptéren. Ha jól láttam, azt figyelte, hogy a testőreiket melyik irányból lehetne kijátszani. 
- Légyszi, ne nyírjátok ki egymást - biccentettem nevetve Madison felé. 
- Attól, hogy a számat be tudom csukni, a fülemet nem - szólt oda Madison. Shay erre akkora levegőt vett, hogy kábé mindenki elől elszívta az oxigént a terminálban. 
- Nem tudom elhinni - mondta. Mindannyian felé fordultunk, így egy kis kört alkotva ácsorogtunk a repülőtéren. - Pont, amikor lettek barátaim, elszakadunk egymástól.
- Csak Bi lép le - jelentette ki Madison. - Sajnos - tette hozzá, újabb pillantást vetve az őrökre. 
- Szeretlek titeket - pityeredett el Shay újból. Fura, ezt a szerepet határozottan Olivia-nak szántam, erre Shay, az én okos, sziklaszilárd Shayleen-em bőg a búcsúnkkor. 
- Na jó - hátrált ki a nagy ölelésből Madison. - Most komolyan, szerintetek észrevennék, ha felszállnék a berlini gépre? Az a másik irányból indul, onnan - bökött Madison az őröktől jobbra lévő kis kapu felé, ahová csak úgy hömpölyögtek befelé az emberek. 
- Mégis hogy képzeled? Csak úgy elsétálsz előttük? - röhögte ki Olivia a szobatársamat. 
- Vegyülök - húzta elő a hátsó zsebéből a napszemüvegét Madison. - Oké, csak viccelek - sóhajtotta, amikor észrevette, hogy milyen hitetlenül bámulunk rá. Visszatette a napszemüvegét a zsebébe. - Gondolom, amúgy is baromi nehéz kijátszani két képzett testőrt...
- Hé! - üvöltött fel valaki. Reflexből megfordultunk. Ekkor sok minden történt egyszerre. Az iskola két biztonsági őre riadt arckifejezéssel szalad utánunk. Shay, Madison és Olivia szeme elkerekedik. Négy magas, tetovált férfi lép közénk. Egyikük egy pisztolyt tart a levegőbe. Lövés hangjai. Valami rongyot tapasztanak a szám elé. És képszakadás. 

Noah  

- Biztos, hogy ez jó lesz így? - grimaszolt Blake, miközben folyamatosan a négy beszélgető lányt figyelte a terminálban. Le sem tudtam venni a szemem Bianca-ról. Gyönyörű volt, és egyszerűen ragyogott, amióta kiderült, hogy nem kell tovább a Csillagfényben maradnia. - Úgy értem - köszörülte meg a torkát a legjobb barátom. - ő már nem is emlékszik arra, hogy milyen a normális élet.
- Majd én megmutatom neki - mondtam.
- És ki foglalkozik majd anyukáddal? Tudod, hogy Stephanie nem fog Bostonból Washingtonba költözni, ugye? - tárta szét a karjait Blake.
- Figyelj - tettem a kezem a vállára. - Én most lelépek innen - mosolyodtam el. - Ne haragudj, hogy az elmúlt évek összes szarságát a nyakadba borítottam, de most ennek vége. Odaát más lesz. Még ha nehéz is lesz megoldani, hogy egyszerre foglalkozzak anyával és Bianca-val, megteszem majd, mert ott nem kell attól rettegnem, hogy baja esik annak, akit szeretek - hadartam. Gyorsan az órámra pillantottam. Hamarosan be kell szállnunk. 
- Te vagy a legjobb barátom - sóhajtotta Blake. - A barátok ott vannak egymásnak, ha kell. Mi mindig ott voltunk. Csak fáj, hogy ezentúl nélkülem képzeled el az életedet - sütötte le a szemét.
- Nem erről van szó - ráncoltam a homlokomat. - te is tudod. Ez sokkal többről szól. Az apám...
- Egy szociopata, tudom - legyintett Blake, mintha ez amolyan mellékes infó lenne. - Nem hibáztatlak azért, hogy elmész. Azért sem, hogy anyukádat már múlt héten odaküldted. Egyszerűen csak... - zavartan a hajába túrt. - Csak nehéz elképzelnem egy olyan életet, amiben nem együtt vagyunk benne. Akár Washingtonban, akár Zürichben. 
- Túl sokáig voltam már itt, Blake - néztem mélyen a szemébe. - És miattad éltem túl eddig is. 
- Nem Bianca miatt? - vigyorodott el. 
- Az utóbbi időben ő is besegített, ja - röhögtem el magam. Automatikusan feléjük pillantottam. Épp Shay-t ölelte, mindketten sírtak. Röpke lelkiismeret-furdalás nyilallt belém, amiért elszakítom őt a barátaitól, de mindig lenyugtattam magam azzal, hogy ez a szabadságának az ára. Ha nem egy börtönben akarja élni az életét, akkor el kell engednie a barátait, ahogy én is elengedem Blake-t. 
- Tudod, ha nem ismernélek, most megkérdezném, hogy biztosan szereted-e őt annyira, hogy ezt tedd - süllyesztette a zsebébe a kezét Blake. 
- Micsodát? - lepődtem meg.
- Veszélybe sodorni őt - felelte, bizonytalan mosollyal az arcán. Nem szemétkedni akart. Nem azért mondta ezt, hogy felbosszantson, vagy hogy meggondoljam magam. Hanem mert komolyan úgy hitte, hogy Bianca élete veszélybe kerül azzal, hogy elhagyja a Csillagfényt. Kettőnk közül mindig is Blake volt a paranoiásabb, ezért is én verekedtem pénzért az utcán, és nem ő. Azóta összetörtem azt a telefonkártyát, aminek a számát Gabe ismerte, és kerültem a külvárosi helyeket, hogy még véletlenül se botoljak beléjük. Azért nem paráztam rá nagyon a dologra, mert egyedül az anyámmal tudtak zsarolni, ő azonban már másnap Amerikába repült, hogy Mr. Morgan-től megkaptuk az engedélyt. Az egyetlen fogás rajtam Bianca volt, ő azonban vagy a Csillagfényben volt, vagy szigorúan mellettem, így nyugodt voltam. 
- Nincs veszélyben - feleltem. - Ha valaki annyira el akarná rabolni, már rég megtették... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert lövés dörrent. A terminálban tobzódó emberek egyszerre sikoltottak fel, azonnal a földre hasalt mindenki. Blake-kel egy széksor mögé vágódtunk be, ám ekkor azonnal összenéztünk, mindketten ugyanarra gondoltunk. Kiugrottunk a menedékünkből, és a lányokat kerestük. Blake letaglózva fordult körbe, mindenki sírva védte a fejét a kezével, a földön hasalva. Az egyik hatalmas, a kifutópályára néző ablak üvegszilánkjai beterítették azt a helyet, ahol a lányok beszélgettek. Én elfutottam a folyosó végéig, egészen a főbejáratig. Találkoztam pár rendőrrel, akik felfegyverkezve futottak a helyszín felé. Egyikük azonnal elkapta a kezemet, de én kirántottam magam a szorításából. A félelem élve felfalt. - Elrabolták... - nyögtem, de teljesen elvesztettem a kontrollt a saját testem felett. Egyszerűen nem akartam elhinni. Sírásban törtem ki. Az egyik rendőr odalépett mellém, és a vállamra tette a kezét. 
- Kit raboltak el? 
- A Csillagfény Magániskola négy diákját.