Ketten Ogügié szigetén

XIV.

- Szép a neved.

Hosszas csönd után mindössze ennyit volt képes kinyögni a fiú. És megpróbált valami mosolyfélét húzni az arcára, de nem ment.

- Keiko. Ostoba, rövid, felvágós. - nézte a plafont Calypso. - És szerencsést, áldottat jelent! Néha arra gondolok, hogy anyáék csak viccelődtek ezzel.

A mód, ahogy beszélt, teljesen új volt. Talán a fáradtság, a vallomás tette. Calypso nem akarta, hogy egy összetört fiú még összetörtebbnek lássa saját magánál. Zero most már tényleg elmosolyodott. Talán érezte a lány, talán nem, de ez egy rendkívül ritka ajándék volt a fiú részéről. Calypso szemei a halovány, lilás tincseken időztek. Aztán áttértek saját fürtjeire, amiken ismét vöröses árnyalatban játszott a fény.

- Szerintem teljesen komolyan gondolták. Szerencsés természeted van. - préselte ki magából a fiú. Beszélni akart, de valahogy kövekként potyogtak a szájából a töredékes szavak.

- Ne most legyél szarkasztikus kedvedben.

- Calypso, ideje lesz elfogadnod, hogy komolyan gondolom. Szerencsés természet, amelyik újra és újra felülemelkedik önmagán, darabjaiból összeáll. Más ember réges régen feladta volna. A szüleid a megfelelő nevet adták neked.

- Bolond! - mosolyodott el keserűen a lány. Ez közel sem az a mosoly volt, amit Zero megszokott, de sokkal jobban kedvelte. Mert ez határozottan igazi volt. A furcsaság amit eddig folyamatosan érzett, mint a levegőben lebegő miazmát, eltűnt. Ez a mosoly végre mutatott valamit egy igazi személyiségből. Az álarcokból úgyis elege volt egy életre.

- Kérsz enni? - majdnem hozzátette, hogy Keiko, de inkább hagyta az egészet. Később, valamikor máskor. Amikor lesz rá ideje. Tudta, hogy az a nap is eljön.

- Nem.

-Enned kell. Sok vért vesztettél.

- A konyha romokban?

- Tudod, hogy igen.

- Egyszer már meg kellett reparálni. Toga két hétig dolgozott rajta. Az első roham után rájöttünk, hogy nem érdemes olyan bútort venni ide, amit fel lehet emelni. Ezért készült a konyhapult kőből.

- Az ki is tartott. De azt hiszem, hogy a többi...

- Szendvics.

- Mi?

- Szendvicset kérek. - fordultak felé a türkiz szemek.

Zero újra elmosolyodott, és a kezébe adott egyet.

- Ritkán mosolyogsz. Pedig jól áll neked. - az ő szája sem tudott még kedvesen mosolyogni. De a szemek már képesek voltak rá.

***

Calypso elaludt. Zero többször is benézett, valóban alszik-e. Aztán keresni kezdett. Na nem valami egetrengető dolgot. Csupán egy telefont. A konyhában felesleges lett volna keresni. Azt akarta utoljára hagyni. De szerencsére már a nappaliban, ahol először ébredt, ráakadt egy ócska, de határozottan működőképes telefonra. Mióta itt volt, nem szólalt meg, dehát Togán kívül nem is kereste volna a lányt senki.

Talán nem voltak rokonai, vagy csak elhitették velük, a lány sem él már, mert így könnyebb rejteni a képességeit, az életmódját. A barátok az idővel talán elkoptak, elfeledkeztek mindenről. Új kapcsolatok... azok nyilván nem voltak. Számítógépet, vagy bármit, egyszerűen nem látott a házban sehol. Az átok esetleg zavarhatja az elektromos jeleket. Azért a telefonnal lehet próbálkozni.