Ketten Ogügié szigetén

IV.

Nem álmodik semmit. Nyugalom és béke.

'Ez biztosan varázslat. Nekem nem jutott akkora megtiszteltetés, hogy ilyen békés legyen az álmom.

Elméje beigazolja ezt. Yukit látja maga előtt. A rövid hajú, eredeti Yukit, akit megismert, és mindennél jobban megszeretett.

„Zero, gyere már, segíts, mindjárt jönnek az éjjelisek! Mindenki a vonal mögé!" Zero már indulna, de ekkor nyílik a kapu. Egy hosszú hajú lány lép ki rajta: Kuran Yuki! A vámpír... a nemes vámpírhercegnő, akit tisztel majd mindenki... Zero Bloody Rose után kap, de a másik Yuki, a jó, akit úgy szeret, előrántja Artemist, a hű fegyverét. Csakhogy tükörként mozogva vele, Kuran Yuki is előrántja azt. Az ő kezében nem egyszerű küzdő bot, hanem félelmetes fekete kasza, ami halálos mindenkire nézve. Zero nem bír mozdulni, és a két lány összecsap. De önmagunkat nem győzhetjük le. A csata folyik, Zero pedig nem tud közbelépni. Végig kell néznie, ahogy Cross Yuki veszít vámpír énje ellen, és Artemis-e a földre hull. Ekkor mintha varázslat oldódna fel, Zero lába mozdul, és Yuki felé rohan. A kasza már sújtana le, ám Bloody Rose lő, nem mond csütörtököt. A kasza kiesik a vámpír kezéből. Zero a jó Yuki felé veti magát, és átöleli. A lány fáradtan piheg.

- Megint... elkéstél. – mosolyog. Kezét, amit eddig hasára szorított, felemeli, megsimítja vele Zero arcát. Ujjai nyomán vér marad. Zero érte nyúl, és megfogja a kezet.

- Ne... ezt ne.. Yuki... sajnálom...

- Ugyan. Ne aggódj miattam!

A keze lehull, teste szétesik atomjaira. Zero véres arccal, remegve térdel, immár egyedül.

„Örülök, hogy észrevetted, az általad ismert Yuki már nem létezik. Mert felfalta a vámpír-énje... teljes egészében."

Nem...

- Nem! – ébred fel Kyriu Zero. Kiáltása fejében visszhangzik.

Hiány. Fájdalom. Bánat.

'Yuki... úgy hiányzol nekem!' gondolja a fiú.

A kanapéra pillant. A lány még ott fekszik. Az sem lenne csoda, ha felébredne erre az egészre. Nyugodtnak tűnik. De Zero tudja: ez csak a felszín. Tovább figyeli. Vele marad, amíg fel nem ébred.

A lány szemei mozognak zárt szemhéja alatt. Végül összeszorítja őket, és félig kinyitja. Pillog párat, aztán végképp felébred. Arca fáradt, és kicsit szomorú. De rögtön rájön hol van, és nyakához nyúl. Még ott a seb.

- Felébredtél? – szánja el magát a beszédre Zero.

A lány ráemeli türkiz tekintetét. Elmosolyodik.

- Úgy emlékeztem, én ápollak téged.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy idehoztál, és bekötöztél. És... sajnálom amit tettem. Én... ha eszemnél vagyok, soha... - összeszorította a fogait.

- Hagyd. – szakította félbe a lány. Csend telepedett rájuk.

- Te... te nem félsz... tőlem? – nézett félre a fiú.

- Tudtam, mit vállalok, azzal, hogy idehozlak. Azt hittem, a vértabletta, amit adtam neked, majd rendbehoz... de...

- Én nem iszom olyat.

- Akkor miért találtam nálad ezt a csomagot? – húzta elő zsebéből a fekete kazettát a lány.