Ketten Ogügié szigetén

II.

Egy világos szobában ébred. Nem is ébred... Csak az elméje. Pár pillanat áldásos amnézia... Aztán az elmúlt négy évtől kezdve szinte támadnak az emlékek.

Yuki... Yuki... és újra Yuki.

Furcsa... Mintha az ő illatát érezné... de nem. Az nem lehet... Ez valaki más... Csak nagyon hasonló.

Hallása kiélesedik. Nyugodt, egyenletes szívdobbanások. Nyugalmat sugároznak. És Zero is megnyugszik... De ez az állapot sosem volt túl hosszú.

Most éppen torkának elképesztő szárazsága teszi. Felhörög. Hirtelen leesik fekhelyéről, egy kanapéról, és feláll. Teljesen elborítja agyát a köd.

- Se... gíts... - 'Yuki!' gondolja még hozzá. Kimondani nem bírja. Fizikailag és lelkileg sem.

Elhomályosodó látóterébe egy lány fut be... Valamit mond. Vajon mit...?

- Menj... el! Veszélyes... vagyok! Meg foglak ÖLNI!!! – az utolsó szó akaratán kívül is ordítva hagyja el a száját.

A lány azonban csak áll. Szemei végigfutnak Zeron, aggodalommal teltek. Közelebb jön. A fiú maga köré fonja karjait, úgy próbálja visszafogni magát. Nem... nem bánthatja... Most... ha iszik... biztosan nem tud leállni, a lány... meghal! Meg fogja ölni...

Már a padlón fetreng, karmai önnön magába vájnak.

- Nem akarom... Nem akarom! – kiabálja magán kívül. Könnyek gördülnek le az arcán. A lány azonban közelebb jön. Zerot valami olyan illat csapja meg, amelyet még nem érzett. Könnyű és lágy... A lány vére! Vér... Kín... Yuki.

Zero a lány felé vetődik. Ahhoz már túlságosan is éhes, hogy megnézze magának. Csak megragadja a vállainál, és enni kezd.

Pár pillanatig nem tűnik fel neki semmi... aztán rájön.

Máskor az áldozat összes érzelme, a vérén keresztül érezhetővé vált Zeronak... De most... Semmi. Csak vér... Fémes ízű, szinte... Fekete. Üres. De mégis... olyan... jó. Földöntúlian jó. 'Mi ez?' gondolja. De észbe kap: az idő telik. Kiszakítja fogait a lány testéből. Még látja, ahogy az idegen ember szemhéjai lecsukódnak.

- Ne... Ezt... ne... - suttogja maga elé a fiú. – Hogy tehettem? - Elengedi a lány vállait, mire az dőlni kezd. Zero idejében elkapja, és továbbra is térdelve, reszketve magához öleli a mozdulatlan lányt. Előre hátra dülöngél. A szeme könnyes. Most megtette azt, amit soha nem lett volna szabad. 'Gyűlölöd magad? Helyes. Gyűlöld magad jobban!' zengi a fejében egy hang. De aztán Yukit látja maga előtt, ahogy először evett belőle öntudatlanul. Ő is így dőlt el.

Szerelem. Gyűlölet. Fájdalom.

- Sajnálom! Sajnál...

Ekkor, a fülében doboló idegen vér végre csillapodik. És valami halk, verdeső madár szárnycsapásaihoz hasonlatos, mégis egyenletes dobogás kezdődik. Zero kitágult szemekkel mered a lányra.

A lányra, aki él.