My Light for You ( Az élet szonátája II.)

Ártatlan kis virágszál

Sok mindent megélt már rövidke kis élete során, de így még sosem járt. Hazafelé ment, amikor megérkezett a vihar előhírnökeként az orkán erejű szél. Ami mozdítható volt, az most mind a levegőben kavargott. Ennek következtében pedig alig látott valamit. A néhány órával korábbi hőséget felváltó jeges szél lassan a csontjáig átfagyasztotta. Utólag belegondolva alábecsülte az időjárást, de mindenképp haza kellett mennie néhány holmijáért. És itt kezdődtek a bajok. A odafelé úttal. A főút helyett, ami jelenleg szélcsatorna volt, inkább a sikátorokat választotta, ahol nem várt idegenekkel találkozott. Így most itt ragadt a sikátorban néhány Alfával. Ez nem lett volna akkora gond, ellenben nemsokára hője lesz. Na ez már baj volt. Nagyon nagy baj. A vihar pedig azt jelentette, hogy kénytelen lesz a szállodában lakni egy ideig. Bár jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondja.

- Nem lenne szabad ilyenkor egyedül mászkálnod, virágszála.

- Gyere, majd mi gondodat viseljük, ártatlan kis virágszálam. –Jeges borzongás futott végig a gerincén, amikor meghallotta ezt a hangsúlyt. Az Alfák egyszerre indultak meg fel, szám szerint 4-en voltak.

Az ösztönei menekülésre késztették. Kivételesen hallgatott rá. Sarkon fordult és rohant. Nem látta merre, csak el arról a helyről. Az Alfák persze követték. A macska-egér játék ellenben nem az ő nyerésével fog záródni, ezzel sajnos tisztában volt.

****

Semit egy rossz előérzet keltette fel. A kopogás az ajtón csak utána hallatszott. Kábán figyelte, ahogy Tendou kimászik az ágyból és elvánszorog az ajtóig. Meghívást nem várva egy zavart Daishou tört be a szobába, a nyomában egy zavart Kurooval. Az izmai sajogtak, de az előbb érzett elégedettséget lassan a félelem váltotta fel. Az álma egyre gyorsabban tudatosult az elméjében. Hírtelen ült fel, ami megijesztette a szobában lévőket. Összenézett Daisouval, aki szintén zavartan nézett rá.

- Hol van Akinori?

****

Elfáradt. Végleg elhagyta az ereje. Fogalma sincs, hogy hol van, mivel ezen a környéken még életében nem járt. Csak annyit tudott felfogni, hogy ez egy zsákutca, őt pedig utolérték. Kapkodta a levegőt, ahogy sajgó tüdejét próbálta elegendő oxigénhez juttatni.

- Elfáradtál, virágszálam? –Hátrált, amennyire csak tudott, de a saroknál tovább nem tudott menekülni. Érezte, ahogy testén lassan úrrá lesz a remegése, szemét pedig könnyek marták.

- Nyugi, gyengédek leszünk. –A tettei azonban ennek az ellenkezőjéről tanúskodtak. Megragadta az inge nyakát és egyszerűen letépte róla. A nadrágjának az oldalát is megragadta, a mikor végső kétségbeesésében megragadta az Alfa kezét, próbálva lefejteni az ujjait a ruhájáról. Mindhiába. Két társa megragadta a karjait, a túlerő ellen pedig semmit sem tudott tenni. Csendben végigfolytak könnyei az arcán, ahogy a nadrág szövete kezdte megadni magát az erőnek.

- Kérem... Bokuto.... – Nem volt biztos benne, hogy hangosan is kimondta e, de az elméjében megjelenő kép hozzá tartozott. Még mindig kapaszkodott abba az apró reménysugárba, hogy talán megtalálja és megmenti...

Hírtelen egy rántást érzett a kezén, majd a szorítás eltűnt a kezéről. Kinyitotta a szemeit és próbálta kiszúrni a változás okát. Eleinte nem bírta feldolgozni, hogy mi is történik előtte, de ahányszor pislogott, mindannyiszor ugyan azt pillantotta meg. Bokuto, amint 3 Alfával harcol egyszerre, őt pedig a 4. tartotta. Összekaparta minden erejét és kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból. Csak annyit ért el vele, hogy még jobban hátrafeszítették a kezét, míg egy éles fájdalom nem nyilallt belé. Felsikoltott.

****

Nem tudta lerázni az ellenfeleit. Az Omega ott volt, tőle szinte csupán karnyújtásnyira, egy másik Alfa szorításában. De nem érte el. Először a másik 3-at kellett lerendeznie. Az utcai bunyósok viszont jó passzban voltak. Hírtelen egy sikoly szelte ketté a szél hangját. Egy pillanatra megmerevedett, majd látása lassan kezdett vörösbe fordulni. Az az Alfa bántotta az Ő Omegáját. Minden erejét beleadta a következő ütésbe, amit sikerült támadójának lecsökkenteni a kezeivel, de sejtette, hogy a csontjai bánták.

- Bokuto!! – Megijedt, hogy még többen jönnek, de egy pillanattal később felfogta, hogy Kuroo és Tendou értek zihálva mellé. Így már egálban voltak. Három a három ellen.

Az utolsó Alfa halálos aurája csapta meg az orrukat. Nem volt hova menekülnie, így Konohát pajzsként használva kezdett kihátrálni a sikátorból. Az érzékszervei ismét kezdtek kiélesedni,a hogy a pumpa gyorsan emelkedett benne.

- Héj.... – Alig fogta fel Tendou kissé ijedt hangját.

- Maradj ott, vagy.... ! – Sosem tudta befejezni.

****

Hírtelen ott volt. Mintha csak álmodta volna, de nem. Ez a valóság volt. Ott volt előtte és harcolt érte. A túlerővel szemben ellenben nem sok esélye volt. Ő pedig semmit sem tehetett érte.

A néhány percnyi huzavona után, amit ő óráknak érzett, végül mellé állt a szerencse. Először csak egy rubinvörös hajkoronát látott, ami mögött egy fekete loholt. Tendou és Kuroo. Megjött a felmentő sereg. A most már egyenlő arány az ő pártjukon állt. A 3 fiú percek alatt kiütötte az üldözőit. A neheze viszont még hátra volt. Ő ugyanis még mindig egy ingerült, dühös és kétségbeesett Alfa bábja volt. Nem túlzott. Egy báb. Kénye kedve szerint rángatta. A fájó kezébe ismét belenyilalt a fájdalom. Egy pillanatra szorította csak össze a szemeit.

- Héj....

- Maradj ott, vagy.... ! –A hangot egy ökölcsapás hangja törte meg. Ijedten nyitotta ki a szemeit. Bokuto keze a feje mellett volt. A haja tiszta kóc volt és erősen zihált. Ahogy a lazítás engedett a karján, egy utolsó kísérletként megpróbált kiszabadulni. Valaki ellenben gyorsabb volt. Bokuto megfogta az ép karját és az ölelésébe rántotta. A fogva tartója szőnyegként terült el a földön az ő támasztóereje nélkül.

A sokk most kezdett eluralkodni rajta. Érezte, ahogy forró könnyei egyre gyorsabban folynak végig az arcán.

- Kono... - Megfordult és Bokuto mellkasába temette az arcát. Csendben átengedte magát a félelmének.

- Köszönöm...