Novella: A cseresznyefa virágzás

...

Egy szürke őszi délután egy lány sétálni indult a városba. Az idő ugyan borús volt, ő mégis jókedvűen mosolygott. Elvesztette egyetlen igaz barátját, de ez nem látszott rajta. Szerelmét nem láthatta többé, mégsem siratta. Családjában súlyos viták dúltak, mégis úgy volt vele: majd megoldódnak. Az iskolában bántották, ő ugyanis más volt... Hogy miben? Ezt ők sem tudták igazán megmondani. Hiszen így megy ez: mindig a gyengét alázzák meg.
A lány mindezek ellenére pozitívan állt az élethez. Hiszen ezért indult útnak. Tudta, hogy a nap egyszer kisüt, amint a felhők eltűnnek. Úgy a problémák is megoldódnak. A lány csak mosolygott. Pozitív gondolatokkal telve, mosollyal az arcán indult a megszokott helyre. Igaz, hogy a park cseresznyefa virágzáskor a legszebb... Hiába, az már elmúlt. De minek bánkódna? Hiszen jövőre újra láthatja. Így haladt tovább a kihalt utcán, ami egyre sötétebb és komorabb lett. Elsétált egy ház mellett, ahol épp a redőnyt engedték le. Egy udvaron a kutyát engedték be, ami már egy ideje hangosan nyüszítve kívánkozott belülre. Balra egy macska zöld szeme villant a bokor mélyén. Talán kóbor állat volt... A lány egy pillanatra megtorpant. A macskát nézte. Elgondolkodott... Mi lenne, ha hazavinné? A testvére biztos örülne. Az édesanyja sem bánná, ha nem neki kéne gondoznia. Azonban az apukája... Allergiás a macskaszőrre. Talán mégsem olyan jó ötlet... Tehát tovább haladt rendületlen jókedvvel. Lekanyarodott egy mellékutcán, majd ki egy forgalmasabb környékre. Időközben az eső is eleredt. Nála nem volt esernyő, de nem bánta. Minek az, ha nem véd meg mindentől? Egy rohanó férfi vállal meglökte, majd egy szúrós pillantást vetve a lányra, elsietett. A lány pillanatokig nézett utána, de aztán csak a körvonala látszódott, így ő is továbbment. Már majdnem elérte úticélját, de az eső mégjobban rákezdett. Az orra hegyéig nem látott az ember. Zebra következett. Ha ezen átmegy, már látszik a park. El is indult. Lelépett a járdáról, de meglátott egy kisállatot. Nem tudta, mifélét, de az út közepén remegett. Úgy érezte, nem hagyhatja sorsára. Így nem egyenesen a zebrán ment, hanem keresztbe az úton, szembe a forgalommal, hogy megmentse szerencsétlen jószágot. Lehajolt hozzá, rámosolygott. "Minden rendben lesz..." - suttogta, ám mondatát sosem fejezhette be, ugyanis egy autós nem vette észre időben a hatalmas zivatarban. A mondat félbe maradt, csak úgy, mint a szívverése, vagy az út, melybe oly lelkesen belekezdett... Úgy, ahogyan életébe. Hisz abba is éppen, hogy belekóstolt. Fiatal volt, reményekkel, álmokkal teli, melyeket félénksége miatt nem tudott, és mostmár nem is tud megvalósítani.