Rupture h.s. au (magyar)

63. fejezet - "Nyisd ki a szemed."

"Isten hozott itthon." Mondta és próbáltam küzdeni a szörnyű érzés ellen, ami végig suhant rajtam. Többé nem érhet el hozzám. Többé nem engedem a tudatomba férkőzni.

"Mit tettél vele? Engedd el." Fejemet oldalra fordítottam és kiköptem a vért, ami a számba volt, mielőtt újra apa szemébe néztem. Mosolygott, és én próbáltam lenyelni a gombócot a torkomba, ahogy Harryhez fordult és megfogta arcát.

"Kit, őt?"

"Ne merj semmit tenni vele! Ne érj hozzá." Harry feje a mellkasára esett vissza, amikor apa elhúzta a kezét és én úgy éreztem többé nem kapok levegőt. Annyira erőtlen volt, mozdulatlan és nem tudtam nem őt nézni. Változásokat kerestem rajta, ami a halált jelentette volna. Vártam, hogy a bőre szürkévé váljon, vonásai megkeményedjenek és ajkai elkéküljenek. Vártam, hogy a teste változzon. Úgy éreztem, ha elég keményen bámulom, akkor képes leszek meglátni a pillanatot, amikor ténylegesen eltűnik és megszűnik létezni.

"Semmit sem tudok vele tenni. Nem tartott sokáig. Nincs olyan állóképessége, mint  neked, azt hiszem."

"Harry" Éreztem, hogy kezdek eltűnni. Láttam a sötétséget a szemem sarkából. Éreztem, hogy szenvedve vettem levegőt. Azt akartam, hogy Harry legyen az utolsó dolog, amit látok. Úgy akartam rá emlékezni, amilyen volt, nem így. El akartam felejteni ezt a verzióját. 

"Azt gondoltad, hogy a testvéreddel együtt eltűnhetsz előlem? Hogy információkat adhatsz a táborról azoknak a haszontalan szemeteknek? Azt hitted engedem, hogy így eláruld a tábort csak mert a lányom vagy? Azt hitted majd biztonságban tart? Nos, kurvára nem tudott. Olyan, mint mindenki más. Egy újabb név, aki felkerül a bőrödre. Ő egy semmi. Nem számít. Esélye sem volt."

"Meg foglak ölni. Istenre esküszöm, kurvára meg foglak ölni!"

"Szeretném látni, ahogy próbálkozol és akkor a kis barátodat darabokra szedjük és semmi nem fog belőle maradni, amit eltemethetnél, Autumn."

"Nem. Istenem. Oké. Sajnálom. Kérlek, cs-csak engedd el. Ne bántsd. Kérlek,Istenem. Ne bántsd!" Fájdalmas zokogás hagyta el ajkamat, amikor félre néztem és próbáltam kirázni a fejemből Harry helyzetét. 

"Meghalt, Autumn. Neki befellegzett."

"Nem. Ne mond ezt. Harry jól lesz. Nem halt meg. Fogd be. Miért csinálod ezt? Miért csinálod velem mindig ezt? Utállak. Végezni fogok veled. Utállak."

Először nem láttam rendesen, mert túlságosan gyötrő volt tisztán látni, de aztán könyörtelen kezével megfogta az arcomat és a lehelete égette a bőrömet, hányingerem lett tőle. Becsuktam a szemeimet és elképzeltem magam, ahogy Harry mellett feküdtem és engedtem, hogy a világ elpusztítson minket. Becsukott szemmel láttam magam előtt mosolyát, a csillogást a szemében, hallottam nevetését, amire megesküdtem volna, hogy véget vet a háborúnak és a pusztításnak. Csillogó zöld szemeket láttam, amelyek boldogsággal voltak tele. Láttam ajkait, amint azt suttogták szeretlek. Minden erőmmel ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam.

"Nem tudsz mit tenni ellene. Vesztettél, Autumn. Ami mássá tett a többiektől azt elvesztetted. Most már hasztalan vagy, értéktelen. Semmit sem jelentesz nekem. Az egyetlen ok, amiért nem öllek meg, mert az egyik legjobb katonám voltál és van remény, hogy ujjá azzá válsz. Szóval ne kiabálj ürese fenyegetéseket, amiket nem tudsz valóra váltani. Gyenge vagy, Autumn. Szánalmas."

Ne engedd, hogy elérjen. Nem számít. Nincs ereje feletted. Jól vagy. Minden rendben lesz. Ki kell juttatnod Harryt és minden rendben lesz. Ne sírj. Ne engedd közel magadhoz. Nem szerezhet meg.

A szememet lecsuktam és ezt ismételgettem magamban, remélve, hogy van értelme, kizártam a hangját. Eszembe jutott, amikor fegyvert tartott. Lehajolt, gúnyt űzött belőlem, miközben a földön ültem. Magam alá húzott lábaimat kinyújtottam, felé mentem, azt az illúziót keltve, hogy megadtam magam, mintha agyag lettem volna, amit azzá formál amivé akar.

Előrehajolt, elhitte, hogy feladom, büszke volt a gyengeségemre és a sebezhetőségemre. Visszatartom az érzéseimet, nem engedhettem, hogy ami bennem volt felszínre törjön. Amikor elég közel kerültem, bokáimmal megfogtam a fegyvert és a felfelé dobva a kezemhez közel landolt.

Aztán kinyitottam a szemem. Nem volt ideje gondolkozni. Reagálni sem volt ideje, amint a fegyvert a kezembe fogtam és egy lövéssel leszedtem a bilincset a kezemről és a fegyvert a fejéhez tartottam. Lábaim remegtek, úgy éreztem bármelyik pillanatban összeeshetek. Alig tudtam lélegezni, de felálltam és stabilan tartottam a kezem, amibe a fegyver volt, ahogy ő is utánozta mozdulataimat.

"Miért kényszerítesz erre? Jól voltam. Messze voltam tőle és ettől az egész szartól. Semmi rosszat nem tettem. Miért kellett ismét utánam jönnöd? Miért nem hagytál békén?" Fájt. Minden dolog fájt. Anyát akartam. Harryt akartam. Liamet akartam. Akartam valakit, aki egyben tart, amíg összeszedem magam. Akartam valakit, aki megakadályozza, hogy a régi önmagam legyek. 

"Megölted anyát. Most már emlékszem. Mindenre emlékszem. Tudod ez milyen érzés? Hogy nincs menekülés? Sosem leszek biztonságban. Mindenhol ott vagy. Miért tetted? Miért ölted meg? Szeretett téged. Bízott benned. Védte a segged végig. Miért kellett őt is megölnöd?"

"Áruló volt. Mint te. Olyan vagy, mint ő. Megérdemelte, ami vele történt. És te is. Ne állítsd be magad áldozatként. Nem vagy jobb, mint én, vagy bármelyikünk. Olyan vagy, mint az anyád; hálátlan, hűtlen, de olyan is mint én : önző, erős, megállíthatatlan. Annak mutathatod magad, akinek akarod, de végül visszajössz hozzám. Ezzé váltál. Ez a tiéd." Magára és a minket körülvevő katonákra mutatott. Egyszer ide tartoztam. Valamikor olyan akartam lenni, mint ő. Egyetlen célom volt, hogy őt büszkévé tegyem. De most, nem is emlékszem milyen érzés volt itt lenni, olyannak lenni.

"És Harry? Miért hoztad őt is? Miért nem csak engem hoztál el?"

"Nem nyilvánvaló? Elvett tőled. Reményt adott neked, hogy lehet létezni nélkülünk. Esélyeket adott neked, lehetőségeket, amiket  nem érdemeltél meg. És, hogy őszinte legyek, amikor érted mentek harcolni kezdett, szóval őt is elhozták." Nem értettem. Harry mozdulatlan testére néztem és a fájdalmam erősödött. Nem tudtam elviselni.

"Istenem. Sajnálom. Annyira sajnálom.

Aztán minden olyan gyorsan történt. Apa felém mozdult két őrrel együtt. Volt kiabálás, sikítás, káosz, ahogy felemeltem a fegyvert és lelőttem egy őrt, míg a többiek megálltak. Újra megtettem. Még egyet megöltem. Még egy életet elvettem.

Remegni kezdtem és majdnem elvesztettem minden kontrollt. Levegőért kapkodtam, miközben kétségbeesetten néztem a sok ellenfelemre. Minden akart belőlem egy darabot és mintha nem lettem volna elég. 

Apa kiabált. Én sikítottam. A katonák közeledtek. Minden mozgott. Minden megtörtént. Miért nem áltt meg minden? Miért nem ért véget minden?

Testemet szorosan tartották, eltört egy vagy két csontom. Karjaim a levegőbe voltak a fejem felett, miközben próbáltam a fegyver távol tartani azoktól, akik elakarták érni. Nem akartam harcolni. Úgy éreztem minden erőm elhagyott. És mielőtt összeomolhattam volna egy lövés hallatszott. Egy újabb test zuhant a földre. Majd az enyém.