If You Only Knew... •LS•

2.

- Jó reggelt, kincsem! - nyomott anya egy cuppanóst az arcomra, amint mellé léptem a tűzhelynél.

- Mit eszünk? - kíváncsiskodva közelebb hajoltam a serpenyőben sercegő, állagát tekintve, rántottához, és így máris elég nagy hülyeség volt rákérdezni.

- Tojásrántottát. De csak annak jár a főztöm, aki értelmesen fel tud öltözni a reggelihez! - pirított rám, és az egyszál frottír törölkőzőre sandított, ami a derekamra tekerve fedte el a kényesebb részeket.

Szórakozottan elhúztam a számat, aztán tisztelegve elhagytam a fedélzetet.

Felszaladtam az emeletre, be a birodalmamba, ami pont annyira volt rendezett, mint amennyire rendezetlen. Halásztam magamnak egy alsót, valahonnan a szoba közepéről, ugyanígy egy pólót is sikerült kézhez kerítenem a szoba másik sarkából, majd egy farmert emeltem le az íróasztalom tetejéről. Végezetül, a fogasra akasztott kapucnis-cipzáros pulóveremet rángattam magamra, amit még a kora nyári harmincfokok sem tudtak leolvasztani rólam. Egy gyors tükörben bámészkodás, egy laza hajborzolás, és egy végeláthatatlanul hosszú, szánalmas sóhaj, amivel a tükörből visszabámuló alakot illettem. Mehetünk.

🌹🌹🌹

- Jó étvágyat!

- Jó étvágyat - magam alá húztam a széket, anyával szemben leülve, az étkezőasztalnál.

A kaja isteni illatainak aromáját már az emeleten is éreztem, de így fölé hajolva, hagyva, hogy a gőz az arcomba csapjon, az illatok végigszáguldjanak a szaglóreceptorjaimon, egyszerűen megbódította az ízlelőbimbóimat és a nyálam patakként folyt össze a számban. Terebélyes mosollyal az arcomon láttam hozzá az ételhez, mintha a karácsonyi ajándékomat készülném kibontani villával. Fittyet hányva a lávaként égető falatokra, lapátoltam be minél nagyobb adagokat, míg végül a könnyeim megálljt parancsoltak az önkínzásomnak. Anya jóízű kuncogására kaptam csak fel a fejemet.

- Tudod, hogy nem vagyunk késésben, ugye? - egy teliszájas bólogatást kapott tőlem, majd megtöröltem a szemeimet a viseltes pulcsim ujjával, ami igazából minden formában lógott rajtam. Anya arcvonásai megkeményedtek, ahogy végigkövette a mozdulatot. - Mikor dobod már ki ezt a göncöt?

Megdermedt a karom a levegőben, a vér kifutott az arcomból a hirtelen ért, számonkérő hangsúlytól, amit nekem szegezett. Szégyenkezve ejtettem a kezemet az ölembe, hogy minél kisebbre össze tudjam húzni magam. A gyomrom egy szempillantás alatt golflabda méretűre zsugorodott, a szorongás pedig magával vitte az étvágyamat is. Anya lerakta a kezéből a villát, várakozásteljes pillantásokkal méregetett, de én csak lehajtott fejjel az asztal alatt lévő ujjaimat tördeltem, hogy levezessem a feszültséget, amit a rideg hangulat hozott magával.

- Boo?

- Apáé... - ennyit bírtam csak halkan kinyögni, és ezt is csak azért, mert féltem, hogy felemeli a hangját, ha kitartok a hallgatás mellett. Nem szeretek vele vitatkozni. Nem különösebben szoktunk, de mégsem esik jól, amikor látom a csalódást a szemeiben, aminek a tárgyát én képezem.

- Tudom... - anya hangja lemondó volt és beletörődő, de inkább tűnt szomorú sóhajnak innen, az asztal másik végéből.

Apukám egy kényes téma volt nálunk. Anya soha nem szerette, ha szóba hozom, vagy, ha csak megemlítem előtte.

Apa elhagyott minket, amikor tizennégy éves voltam, az előtte lévő két évet pedig már csak veszekedéssel és ordítozással töltötték. Minden este, úgy kellett elaludnom, hogy ők vagy a nappaliban, vagy a konyhában, vagy esetleg a fürdőben estek egymásnak. Soha nem tudtam meg, mi romlott meg ennyire köztük, de már nem is igazán számít. Voltak jobb napjaink...

Az a helyzet, hogy még a mai napig résen vagyok, és néha azon kapom magam, hogy árgus szemekkel bűvölöm a bejárati ajtót, reménnyel megtelve, mint egy kis palotapincsi, aki a gazdit várja haza. Ez szánalmas, tudom.

- Vedd be a gyógyszereidet, aztán hozdd le a cuccod! A kocsiban megvárlak - adta ki az egyszerű utasításokat anya, miközben összeszedte a tányérokat, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni, ha már a pulóvert magamon hagyhattam.