Amikor a szeretet nem elég (Levi x Erwin)

Amikor a szeretet nem elég

- Kinyögöd még ma, mit akarsz? - kérdezte fáradtan. Nem igazán testileg volt fáradt, sokkal inkább szellemileg. Amíg aludt is, jórészt az elméjét pihentette, ha rövid időre is, de nem kellett semmire se gondolnia.

A parancsnok nem válaszolt, még mindig töprengett. Telt, alsó ajkát szívogatta, idegesnek tűnt.

- Erwin. Baj van? - Furcsa volt ezt a kérdést a saját szájából hallani. Nem emlékezett rá, mikor érdeklődött utoljára bárki jólléte felől: részben mert nem érdekelte, részben meg mert nem volt olyan a helyzet.

Akármi járt is a fejében, úgy festett, döntött. Olyan hirtelen mozdult felé, és rántotta fel ültéből, hogy hirtelenjében védekezni is elfelejtett, még akkor is, amikor az ajkukat összetapasztotta. A szemei fennakadtak, majd - mikor Erwin nyelve végigsiklott az ajkán -, magához tért katatón állapotából és ezzel egy időben a védekező mechanizmusa is felébredt.

- Bassza meg! - lökte el magától a szőke férfi, vérző szájára szorítva a kezét.

Levi ugyancsak sokkosan érintette meg a sajátját, majd végül, jobb ötlet nem lévén, a legegyszerűbb megoldás mellett döntött: sarkon fordult és angolosan távozott, nem törődve vele, hogy Erwin szólongatja.

A szobájába érve az ágyára rogyott és a párnába fúrta az arcát.

Nem tudta, mit érez. Nem mintha most csókolózott volna először - habár azt a szánalmas jelenetet az előbb nehéz volt annak nevezni -, de valahol mégis más volt. Egy dologban azonban nem: ahogy azoknak, úgy ennek se látta értelmét. Nem azért, mert rossz volt, csak pusztán nem érdekelte. Talán az anyja miatt, vagy eleve ilyennek született, de egész egyszerűen a testi érintkezés legtöbb formája taszította. Már kamaszkorában felfigyelt rá, hogy míg az összes korabeli fiú folyamatosan a témán pörgött, addig őt az egész szexualitás-kérdés teljességgel hidegen hagyta, az pedig, hogy valaha megtegye, majdhogynem lehetetlennek tűnt. Azt hitte, ez majd változni fog idővel, az évek azonban teltek, ő pedig maradt, aki volt.

Az viszont világos, hogy Erwinnek fontos lett volna az a csók, és teljesen mindegy, mit érez vagy nem érez iránta, nem fogja tudni megadni neki azt, amit szeretne.

Mindig tudtam, hogy valami nincs rendben velem.

Elbaszott alak vagyok.

Elbaszott alak.

.........

Mikor másnap ismét hívatta, tótágast állt a gyomra. Nem is emlékezett már rá, milyen érzés igazán félni, most viszont rettegett.

Ne fossál már, baszd meg! Emberevő, óriás szörnyekkel nézel farkasszemet, akkor meg most mit vagy úgy beszarva?

- Ülj le! - Erwin nem nézett fel rá, a papírjait rendezgette. Levi szíve a torkában dobogott, a szeme a férfi alsó ajkán éktelenkedő pici sebre ugrott - ha nagyon megerőltette magát, még a foga nyomát is ki tudta venni. Végül Erwin befejezte a munkáját, és ránézett. Nem tűnt mérgesnek, vagy megbántottnak, talán kicsit úgy festett, mint aki szégyelli magát. - Azért hívtalak, hogy bocsánatot kérjek.

He? Mi van?

- Nem volt jogom letámadni téged, csak úgy se szó, se beszéd. Sose voltam a szavak embere, mindig is inkább cselekedtem. De ez még nem mentség. Sajnálom, hogy rád erőltettem magam. Többet nem fordul elő.

Felsóhajtott.

- Hülye vagy - közölte tömören. Most ő volt az, aki lépett, aki kezdeményezett, aki megcsókolta a másikat - mert nem akarta elveszíteni. De nem érezte át egészen, mit is jelent ez az egész, nem élvezte teljes szívből, csak megtette, mint valami kötelességet és ezt mindketten tudták. Az első tüske volt, amit egymás lelkén ejtettek, de nem az utolsó.

Mindketten remélték, hogy idővel jobb lesz - de nem lett. Még azután se, hogy először töltötték együtt az éjszakát. Ugyanaz volt, mint a csókkal - hagyta, talán kicsit még élvezte is, de nem úgy és annyira, mint kellett volna, ezzel pedig Erwint is megbántotta, aki azt akarta, ő is része legyen annak a katarzisnak, ami őt fűtötte. De nem ment. Inkább érezte úgy, mintha megerőszakolná a másikat, mintsem hogy ténylegesen a partnere lenne és ez minden másnál jobban lehangolta.

Ezzel együtt egyre többet vitatkoztak - ilyen azelőtt nem volt. Ha mint katonák beszéltek, valamilyen felderítésről vagy egyébről, továbbra is tökéletesen működtek, mint magánemberek ellenben folyamatosan marták egymást, egyre többet és nagyobbakat rúgva a másikba.

- Levi, maradsz! - üvöltött utána, mikor egy civakodás közben egyszerűen faképnél akarta hagyni.

- A megboldogult, jó kurva nénikéddel beszélj így, baszd meg! - ordított vissza. - Nem vagyok a kutyád!

Erwin erre rögvest visszakozott, és a vihar egy időre elvonult.

- Bocsáss meg! Kérlek, ne menj el!

Összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett. Sose tudta elhagyni őt, ha egyszer arra kérte, hogy maradjon. Épp ezért világosan látta, nem ő lesz az, aki kimondja a végső szót.

Nem tévedett.

- Beszélnünk kell - Ugyanazok a szavak, mint pár hónappal korábban. Akkor nem sejtette, mi következik. Most biztos volt benne.

- Ez így nem mehet tovább. Mindkettőnknek jobb lesz, ha befejezzük - Nem felelt, csak rábólintott. - Levi, én...

- Ne - szakította félbe. - Ne mondd ki! Tudom, Erwin; én is. De egyszerűen ami nem megy, azt ne erőltessük. Azt viszont szeretném , ha tudnád: rám mindig számíthatsz. Akármi lesz, én mindig követni foglak.

- Köszönöm - nyújtott neki kezet a magas, szőke férfi. Legalább ezt a gesztust tiszta szívből viszonozhatta.

...............

- Mi van veletek?

- A faszt kíváncsiskodsz állandóan, semmi közöd hozzá! - próbálta elhajtani Levi Hanjit, de nem sok sikerrel.

- Valami megváltozott köztetek. Látom - folytatta a nő határozottan. - Mi történt?

- Oi, pöcsöm - sóhajtott fel. - Szakítottunk - így mondják, ugye?

Hanjinak leesett az álla.

- De hát...

- Mit de hát?

- Ti... szerettétek egymást!

- Pápaszem, idehallgass! Most először és utoljára fogsz hallani, amint érzelmekről bölcselkedek. Még mindig szeretjük egymást - de van, amikor a szeretet nem elég. Amíg együtt voltunk, csak bántottuk a másikat. Az érzéseim sose fognak megváltozni, követni és támogatni fogom, amíg csak élek. De semmi több.

- És ez így most jó?

- Mi a jó? - kérdezett vissza a férfi; Hanji nem tudta, mit feleljen. Ahogy a szemébe nézett, egy olyan ember nézett vissza rá, akivel egész életében soha nem bántak jól. Honnan is tudhatná akkor, mi a jó? Még ő se volt benne biztos. Hogy is lehetne ezt elmagyarázni?

- Nem tudom - felelte csendesen.

.........

Hát így állunk. Hiszek benned Erwin Smith, hittem és hinni fogok - és nem bánom, sose fogom megbánni, hogy így döntöttem. Amíg élek, melletted állok, a bajtársad leszek most és mindörökre.

És semmi más nem számít.