LÉLEKBEN SZÁRNYALOK - BEFEJEZETT

1

Persze azt, hogy az angyaloknak hatalmas szárnyaik vannak, mi is kihasználtuk. Pontosan ezért költöztünk az erdőkbe, mert a fák között nem tudnak repülni. Városokat alapítottunk, és vashálót húztunk a fák fölé, hogy még véletlenül se tudjanak ránk törni.

Biztos vagyok benne, ha akarnának, elkapnának minket, de bennük is van annyi tisztesség, hogy betartsák az íratlan szabályokat. De ha egy ember kimerészkedik a mezőkre...

Ezért is veszélyes a Terepvadászok munkája. Mindig résen kell lenni, hiszen nyílt terepen védtelenek vagyunk, viszont csak ott tudunk friss vízhez, vagy rágcsálókhoz jutni. Ők látják el a várost vízzel és gabonafélékkel.

Persze az emberek próbálkoztak az erdőbe ültetni gabonaféléket, de mindig kudarcba fulladtak. Ha pedig elrejtett erdőmélyi mezőkre ültettek, az angyalok felgyújtották a termést. Hiába raktak fel hálókat, nem használt.

Én már az erdőbe születtem és nagy vágyam volt, hogy lássak egy angyalt. Mairenn sokat mesélt róluk, és nem azokat a rémtörténeteket, amiket mindenki mástól hallottam. Hittem neki, hiszen ő is Terepvadász volt és tapasztalt a témában.

Megígértem neki, hogy majd a nyomdokaiba lépek, és az eddigi életemet csakis a Terepvadászat elsajátítására szenteltem. Volt, hogy komolyabban megsérültem, leestem a szarvasomról, közelharcban majdnem halálra vertek és még sorolhatnám, de ezek ellenére imádtam a kiképzést.

Sose voltam az az erős típus, Mairenn szerint ezt az anyámtól örököltem és a többiek között is én voltam a legalacsonyabb. Na jó, akadt néhány lány, aki még nálam is kisebb volt, de lassan ők is túl nőttek. Én tizenöt éves koromban leragadtam a 160 centinél. Volt, hogy előnyömre vált, hogy kicsi vagyok, de volt, amikor nem. Sokszor piszkáltak miatta, de megtanultam megvédeni magam. Emberekkel szembe legalábbis.

Az utolsó évben már igazi tiszteletet vívtam ki magamnak a csapattársaim körében. Nem mellesleg ezért is esett szarul, hogy nem sikerült a vizsga. Pedig néhányan még meg is jegyezték, hogy tuti én leszek az egyik, aki bekerül.

Éppen a kesztyűmet vettem fel és készültem a vizsgára.

-Hallod, én úgy izgulok, muszáj bejutnom!

Toporgott mellettem Arva, a csapattársam és egyben a legjobb barátom.

Mosolyogva néztem rá.

-Nyugi, tuti sikerülni fog, hiszen te vagy az egyik legjobb. Simán lefutsz mindenkit.

-Haha, persze, de csak utánad... Nem hiszem el, hogy nem izgulsz!

Hadonászott a kezében egy hegyes tőrrel.

Csak megvoltam a vállamat, és felálltam a padról.

-Nincs min. Vagy bejutok, vagy nem.

Sóhajtottam.

Ha nem látja rajtam milyen ideges vagyok, az csak jót jelent. Muszáj bejutnom.

-Úgy lennék a helyedben! Én képtelen vagyok higgadt maradni! Már csak pár óra, és kezdődik.

Sipákolt, miközben elrakta a tőrt, és rögzítette a tegezét a hátára.

-Aha, addig bekaphatnánk valamit. Az egyik menekült elvileg lopott csokit az angyaloktól, és az Alberonak ajándékozta.

Vigyorodtam el.

Életemben egyszer ettem csak csokit, de nagyon finom volt. Nem tudom, miből készül de isteni íze van.

-Én a te helyedben nem ennék belőle.

Nézett rám komoly tekintettel.

-Miért nem? Gondolod, hogy mérgezett?