Hetalia oneshots/HUN/

Január - SpaMano

Az Őszi fáradtság folytatása. (fent pedig az egyik kedvencem :3)

Hűvös, hó nélküli, szürke január volt, mégis valahogy szép, valahogy nyugodt, közben pedig eseményekkel és várakozással teli.
És hogy mire is várakoztak? Nos, a karácsony eltelt, ahogy az újév is elkezdődött, Lovinónak pedig egyik se jelentett igazán semmit. Nem, őt nem érdekelte pár egyedül töltött ünnep vagy egy újabb szám a naptárban.
Nem érdekelte a tél, nem érdekelte a tanulás, nem érdekelte semmi, egy dolgot kivéve.
Antonio. Az ősszel történtek után nem tudta, hogy mit tegyen. Egyetlen éjszaka volt csak, ő és a spanyol együtt aludtak el, majd másnap Romano félig a kétségbeesés, félig pedig egy ismeretlen ok miatt próbálta semmisnek tekinteni az egészet. Hiszen csak egy csók volt az egész és pár ölelkezve töltött óra, jelentett ez bármelyiküknek többet, mint egy kis hiba? Lovino titkon remélte, hogy igen, s közben mégis, nyugodt volt, amiért úgy tűnt, nem.

A szobában csend volt. Mint mostanában mindig, az olasz megint magára maradt, de nem is igazán akart bármit is tenni ez ellen.
A feje gondolatokkal telt meg, borostyán szemei alatt szürke karikák helyezkedtek el, ruhái kissé gyűrötten hevertek a földön. Ő pedig csak egyetlen alsónadrágban ült az ágyán és olvasott.
Mások előtt a zokniját se vette volna le, de tekintve, hogy úgy gondolta, a spanyol szokásához híven csak kilenc-tíz körül fog betoppanni, egész nyugodtan váltott ilyesmi, kényelmesebb viseletre a szűk farmerjai és a pólói helyett.
És mekkorát tévedett, ugyanis úgy fél óra múlva az ajtó kinyílt, rajta pedig hangosan rontott be a szobatársa.
- Bocsi a zavarásért, de itthon hagytam a telefonomat és sietnem kellene vissza, mert... - kezdte el miközben a saját holmijai közt kutakodott, de mikor az olasz felé nézett, valahogy képtelen volt folytatni.
Lovino szintén őt figyelte, félig döbbenten, félig - vagy talán háromnegyedig - zavarban, az arca pedig másodpercek alatt váltott olyan vörösre, akár egy paradicsom.
Valahogy mindketten tudták, hogy ennek nem szabadna kínosnak lennie, hisz régóta egy szobában laknak, mindketten fiúk ráadásul egy gyenge baráti viszony is alig van köztük, mégis, Antonio olyan arccal nézte őt, hogy Lovinónak az az érzése támadt, mintha a fiú nem méterekre, hanem épphogy centikre, vagy talán még annyira se lenne tőle.
- Meg fogsz fázni - mondta kissé rekedten a spanyol, a másiknak pedig beletelt pár igen hosszú másodpercbe, míg fel tudta fogni a szavait.
- Leszarom - válaszolta halkan, de azért felállt és magára kapta a pólóját.
- Nem akarom, hogy beteg legyél - tette hozzá, s Lovinónak ettől az egyszerű mondattól is ezerszer gyorsabban kezdett dobogni a szíve, pedig így is az volt, eszméletlenül.
- Azt is leszarom, hogy te mit akarsz.
- Hát persze - fújta ki a levegőt lassan, majd mostmár másabban, valahogy sokkal gondterheltebben és viszonylag csalódottan nézve a másikra. - Mennyi idő még? - tette hozzá, Romano pedig bár aligha értette a kérdést, kezdte megbánni előző szavait.
Antonio az ajtó felé ment. Lassan, mintha várná, hogy a fiú valamit tegyen, mintha lábai tonnás súlyúak lennének, és közben mégis, nem nézett vissza rá, tudta, hogy most ezt nem szabad tennie.
- Várj már, én nem... - kezdte, a másik pedig reménykedve állt meg, de végül képtelen volt folytatni, így Antonio ismét elindult, ezúttal tényleg egyedül hagyva őt és a kusza gondolatait.

Az olasz feszülten terült el az ágyán a plafonra, majd az íróasztalra nézve, ahol ott hevert az a bizonyos tárgy, amit a spanyol keresett. Segíthetett neki, figyelmen kívül hagyhatta, vagy megkérhette volna, hogy maradjon vele a szobában.
De nem tette egyiket sem.
- Megint elcseszted, nem igaz, Lovino? - suttogta, de választ nem kapott, nem is számított rá, hiszen erre az egyre maga is tudta azt.

Odakint már besötétedett, mikor a spanyol visszatért.
Lovino nem tudta mennyi az idő, nem is igazán érdekelte őt, habár igaz, aludni se tudott, így csak csendben feküdt csukott szemekkel és közben hallgatózott.
- Ébren vagy? - kérdezte szobatársa, de ő nem válaszolt, így az odament hozzá és egy apró csókot nyomott a hajába. Ettől persze egyből libabőrös lett, a pulzusa újra az egekbe szökött, azonban továbbra se tett semmit. - Bárcsak megint ősz lenne. Bárcsak megint az az este lenne - suttogta olyan bánatos hangon, hogy az olasznak összeszorult a torka és nehezen tudta visszatartani könnyeit.
Ő is ezt akarta. Nem, mégse ezt. Ő a jelent szerette volna, azt, hogy Antonio a jelenben ölelje őt magához, a jelenben leheljen csókot ajkaira, a jelenben legyen vele és szeresse őt. Vágyott az érintésére, borzasztóan vágyott.
- Mennyi idő még, Lovi? - ismételte meg a délután folyamán hangzott mondatot, közben a hátát lágyan simogatva. - Mennyi idő még, hogy szeress? - fejezte be, az olasz pedig megfordult, s kinyitva szemeit, a döbbent spanyollal találta szembe magát, aki kezét félve, kissé remegve húzta el.
- Én... - mondani akart valamit. Mondani bármit, ami biztosítja a másik fiút, igazán maga se tudta, miről, de egyszerűen nem volt képes egyetlen szót se kinyögni, helyette csak magához húzta Antoniót és átölelve fúrta fejét a vállába.

"Nem történhet meg újra" - valószínűleg ilyesmit kellett volna gondolnia, s lassan, káromkodva lökni el magától a spanyolt, de helyette egyetlen szó járt a fejében, egyetlen egy szó, de annál fontosabb, amit végül már maga se tudta mikor, hogyan és miért, de hangosan is sikerült kimondania.
- Szeretlek - suttogta először halkan, bizonytalanul, majd egyre többször, egyre hangosabban, egyre szorosabban ölelve.
- Nem fogsz elmenekülni? - suttogta Antonio lágyan, mégis, az előző eset miatt kételkedve, de reménnyel.
- Nem fogok. Nem akarok - rázta a fejét a másik, majd kissé elhúzódott, hogy a szemeibe tudjon nézni.
- Hiszek neked - válaszolta a másik, majd Lovino ajkaira hajolt.
Lassú csók volt, illetve, próbált az lenni, de olyan sokáig vártak már erre, olyan sokáig akarták már ezt tenni újra, hogy egyikük se tudta túl sokáig ezt a tempót megtartani.
- Pár hónapja is ugyanez történt. Kissé ironikus - mondta a spanyol mosolyogva miután elszakadt tőle. - Vicces - tette hozzá, majd levette a pólóját és Lovino mellé feküdve takarta be magukat.
- Nem ugyanez történt. Akkor nem voltam biztos a dologban - válaszolta, majd közelebb húzódott a másikhoz.
- És most? Akarsz velem járni? - tette fel a kérdést lassan, izgatottan, Lovino pedig egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett.
- Járni?
- Ha rajtam múlna, el is jegyeznélek, de abban még szerintem nem lennél benne - nevetett fel halkan. - Szóval? Mit gondolsz?
- Én... akarok. Akarok veled járni - dadogta kissé vörösen, mire a másik újabb csókot lehelt ajkaira. - De ha bármelyik idióta haverodnak elmondod, kinyírlak.
- Ennyit még kibírok - mosolygott, közben fáradtan sóhajtva egyet. - De azért szívesen eldicsekednék veled - suttogta, a másik pedig ezt mintha már nem is hallotta volna, a mellette fekvőt ölelve lassan elaludt.

Köszönöm annak, aki elolvasta.
Elnézést az elkapkodott vég miatt, tegnap este fejeztem be, lefekvés előtt két perccel.
Hamarosan várható GerIta, UsUk, esetleg LietPol párossal is (sajnos Mo-n az utóbbi ship nem túl népszerű, de majd én gondoskodom erről:d)