Életem végéig

Álom vs valóság

Kocsiban ülünk. Autópályán száguldunk. Üvölt a rádióból az "It's my life". Már nem is tudom merre megyünk. Előre a világba. Normális cuccom sincs. Egy farmer meg Jamie kapucnis pulcsija van rajtam. Cipőm sincs. Nem számít. 

Most biztos azt kérdezed, hogy mi történt? Semmi különös nem történt. Miután elmondtuk az érzéseinet egymás iránt, egy héten át könyörögtem a dokinak, engedjen ki. Ezt az egy hónapot hadd élvezzem ki. Persze nem tehette. Megértettem akkor is, most is megértem. Ettől függetlenül Jamie aláhamisította a papírokat és így kijöhettem. Ahogy elhagytuk a kórház bejáratát  messziről megláttam  anyáékat. Azzal a lendülettel futottunk Jamie kocsijához és indította be a motort. Valószínűleg nem láttak meg minket vagy csak nem voltak benne biztosak.

- Merre megyünk?

- El akarlak vinni a tóparti házunkba. Hogy őszinte legyek, már berendeztem korábban. Reméltem, hogy szükségünk lesz rá. 

-Még mennyit kell vezetned oda?

-Sokat. Nyugodtan aludj, majd felébresztelek. - ahogy kimondja ezeket a szavakat végig simít az arcomon. Annyira meleg keze van...

-Újra itt talállak.- előttem áll a fehér ruhás hölgy. Annyira szép. Haja a vállára omlik egy fonat formájában. 

-Mit keresek itt...? Az nem lehet ugye? - nem lehet ,hogy meghaltam. Hiszen az előbb még James mellett ültem.

A nő felém tart. Nem tudok megmozdulni. 

- Semmi okod a félelemre. Nem foglak bántani. - felém nyújtja a kezét. - Gyere velem. 

- Hová megyünk? - teszem fel a kérdést, bár tudom , úgysem fog válaszolni. Felállok a földről és követem őt. Egy idegent. Mi a fenét csinálok? Nem vagyok normális. Egy ismeretlen személy után megyek , miközben azt sem tudom hol vagyok. Bocsánat. Tévedek. Tudom,hogy hol is vagyok. Csak abban nem vagyok biztos miért is vagyok itt. Utálom ezt a bizonytalanságot. Mi a franc történik? Meddig kell még mennünk? 

A gyönyörű mezőből egyre csak sötétebb táj tárul a szemem elé. Már nem olyan vidám, felhőtlen. Hol is vagyunk most tulajdonképpen? 

- Ismerős... - suttogom magam elé.- Mintha már jártam volna itt. 

Hirtelen elengedi a kezemet. Előbbre sétálok. Egyre csak sötétebb lesz körülöttem minden. Ez mégsem ijeszt meg. Mintha csak otthon lennék. Minden annyira ismerős. Ez a sötétség magába szív. Egyre csak hív.

- Ezek a gondolataid. Persze az igaziak. Amiket senkinek sem mutatsz... 

- Nem. Ez nem lehet. Biztosan nem...

-Ahhoz ,hogy egy kicsit meggyógyulj, segíts m... 

- Hé, szívem. Ébredj.

-... Jamie... - ki se nyitom szinte még a szemeimet, már a karjaiban tart. Amit legközelebb érzek, az az ágy. 

- Én most lezuhanyzom. Ha gondolod, utánam te is letusolhatsz. - ezzel egy puszit nyom a homlokomra.

-Hmm... Rendben. 

Vajon mit akart nekem mondani? Csak erre tudok gondolni. Biztosan fontos lehet. De min vagy kin segítsek? Nem értem...