Életem végéig

Szép lassan

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.

/Elizabeth Lee Wurtzel/

Semmire sem tudok gondolni.Túlságosan izgatott vagyok.Egyrészt,mert anyuék bejönnek majd és mit fognak szólni...khm...Másrészt,mert kíváncsi vagyok mit akar kezdeni Valaki azzal a cetlivel.

Apáék nem jönnek.Már nem akarok itt lenni.Fogom a cókmókom,kiballagok,aláírok egy nyilatkozatot,hogy saját felelősségemre hagyom el a kórházat.

Még világos van.Nem messze van innen egy kisebb erdő.Arrafelé veszem az irányt.Már csak 2 és fél hónapom van határa,ha nem lesz meg a műtét.Azt mondta,hogy talán hamar sorra kerülök.Mi van ha mégsem?Mi van ha a számítások ellenére előbb halok meg?Ha itt esem össze az utcán vagy  az erdőcske közepén?Ha nem talál rám senki?Vajon a barátaimnak hiányoznék?Vagy csak annyit vennének észre,hogy eltűntem?Anyáék mit mondanának nekik?

"Sajnálom lányok,de meghalt.Nem láthatjátok többé." 

vagy

"Elköltözött a nagyijához,másik iskolába jár mostantól."

Nem.Anya nem hazudna nekik.Remélem...Nem mondtam nekik semmit sem a betegségemről.Akkor még nem is volt biztos.

Belépek a kis erdőbe.Régebben ide jártam,ha megbántottak az iskolában,ami gyakran előfordult,mert magas vagyok,máshogy öltözködöm mint a többiek és nem vagyok azért annyira hülye.Van itt egy nagy szikla,ami a patakocska partján terül el.Békesség vesz körül madár füttyel társítva.Megnyugszom,akárhányszor ide jövök.

Leülök a sziklámra,magam mellé teszem a cuccomat és csak nézek.A fejemben annyi meg annyi gondolat cikázik,hogy hihetetlen.

-Csak ülsz?-kérdezi valaki,én meg a szívemhez kapok.Gyors mozdulattal megfordulok.Csak Jamie az.Nem mondok semmit,csak visszafordulok.Leül mellém.Újból nézek ki a fejemből.

-Félsz?-kérdezi.

-Haláltól?Nem.-válaszolom egyszerűen.Tudom,hogy nem erre számított.-Tudod,félek a pókoktól,a mennydörgéstől,kicsit a tűztől meg ilyen apróságoktól.A haláltól?Nem félek.Az ember legtermészetesebb ellensége.Nem tudsz tenni ellene,mert ha nem most,akkor később visz el az otthonába.Én a halálra sose gondoltam rosszként,sőt,jótevőként néztem.Egyszer azt mondta valaki,hogy ha egy személy meghal,megszületik egy másik.Lehet,hogy a halottnál sokkal jobb ember lesz,de az is megeshet,hogy sokkal alávalóbb életet fog élni.Ezt nem tudhatjuk.Amikor én meghalok,gondolj arra,hogy a világ egyik részén épp akkor születik meg egy új élet.

-De nem biztos,hogy olyan jó lesz,mint te...

-Hanem jobb va...

-Vagy rosszabb.-fejezi be a mondatot.-Egyébként emlékszel még a Bakancslistádra?

-Ühüm.

-Egy hét múlva koncertje lesz Bon Jovi-nak.Miután leírtad,hogy ők kedvenceid,szereztem rá két jegyet.-elkerekedett szemekkel nézek rá.

-Most komolyan???!Köszönöm!-ugrom a nyakába.