IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

13. rész

Mivel, semmi jót nem tartogatott.

- Nem! Egyáltalán nincs rendben semmi sem! - dühödten fordultam feléje, miközben a kagylónak támaszkodtam, ujjaimmal olyan erősen szorítva azt, hogy félő volt - bármelyik pillanatban leszakíthatom helyéről.

- Mi történt? Rosszul vagy? - aggódóan lépett felém egyet, mint aki észre sem veszi a lényem körül lebegő sötét aurát.

- Miért jöttél utánam, NamJoon? - kitértem a válaszadás elől, s szúrós pillantásokkal illettem őt, mit már ő maga is észre vett, s nagyot nyelt, miközben néhány lépést megtett hátrafelé, így kialakítva köztünk egy tisztes távolságot.

- Csak aggódtam érted, mert elég sápadtnak tűntél az előbb és olyan hirtelen pattantál fel az asztaltól. - ártatlan pillantásokkal figyelt engem, mitől a szívem hevesebb dobogásba kezdett - de nem foglalkoztam vele, a csalódottság  és a harag továbbra is uralkodott felettem, kiölve a rózsaszín ködöt elmém szegleteiből.

- Nem kell aggódnod értem! Nem kell utánam jönnöd, és ilyen kedvesen se viselkedj velem! Hát nem látod, hogy csak ártasz vele nekem? Nem veszed észre, hogy fájdalmat okozol ezzel? - teljesen kikelve magamból kiabáltam, mintha nem is én lettem volna.

- Nem értelek, SeokJin! Miről beszélsz? Hogy érted ezt? - értetlenül ráncolta szemöldökét, íriszei arcom s ökölbe szorult kezeim között cikáztak.

Egy pillanatra átfutott rajtam a sajnálat és a bűntudat. Olyan dolgot készültem a nyakába zúdítani, amiről ő valóban nem tehetett. Talán ott lett volna a lehetőség. Le kellett volna állnom, el kellett volna engednem ezt az egészet, kisétálnom a mosdóból, s összekaparni a földről a maradék méltóságomat, de úgy éreztem, ha nem adom ki magamból, ami a szívemet nyomja - felrobbanok. Újra szárnyalni akartam, hiányoztak a szabad érzéseim, de mázsás súlyok húztak vissza a földre - melyek már nem csak szívemet, a vállaimat is nyomták -, s önzően, azt akartam, hogy NamJoon is kapjon a terheimből - nem akartam továbbra is egyedül szenvedni a rám nehezedő súlyoktól.

Döntöttem. Most, vagy soha.

Nagy levegőt vettem, rendeztem kusza, szerte álló gondolataimat, s kimondtam. Kimondtam azt a bűvös mondatot, ami a következő időszakot jelentősen meghatározta. Kimondtam azt a mondatot, mely egy kegyetlen, fullasztó, mindent elpusztító lavinát indított el a hegy tetejéről.

- Szerelmes vagyok beléd. - szorosan hunytam le pilláimat, mert bár megcsapott a bátorság szele, képtelen voltam arcára nézni, s látni az azon lejátszódó reakciókat - Amikor így viselkedsz velem, mikor kedves vagy, mikor hozzám érsz, vagy akár csak egy másodpercnél is több ideig legelteted rajtam a szemeidet, mindig feléleszted bennem a hamis reményt. Ilyenkor esélyt adsz nekem arra, hogy higgyek magunkban. Így pedig, képtelen vagyok kiverni téged a fejemből! - lesütöttem pilláimat, így várva válaszára, s csak akkor kezdett el tudatosulni bennem úgy igazán, hogy mit is tettem, miket is mondtam.

- Kyungil, tudja ezt? - mindössze ennyi volt a reakciója, az én szívem pedig kegyetlenül, fájdalmasan sajdult fel - mintha csak össze akarna zsugorodni, hátha akkor, nem lesz majd képes szeretni, szerelmesnek lenni.

- Igen. Felajánlotta, hogy ő segít majd elfeledtetni velem, téged. - idegesen morzsolgattam az ujjaimat, kissé felpillantva rá - de arcáról, semmiféle érzelmet nem voltam képes leolvasni. Mintha, az elmúlt percek történése abszolút hidegen hagyta volna.

- Rendben van. Akkor, úgy vélem, az lenne a legjobb, ha egy ideig nem találkoznánk egymással. Nem szeretnék hamis reményeket kelteni benned. - azt hiszem, a szívem abban a pillanatban tört össze véglegesen. Alsó ajkamba harapva bólintottam egyet - többre nem futotta -, s könnyesedő íriszekkel figyeltem, ahogy a mosdó kijárata felé veszni az irányt.

- Szerintem, mi Eunhával most inkább elmegyünk. Szóljak Kyungilnak, hogy jöjjön be hozzád, vagy előtte egy kicsit még egyedül akarnál maradni? - döbbenten figyeltem, ahogy ilyen érzelemmentesen néz engem, s ilyen könnyedén ejti ki a szavakat ajkain. Arcom egyre csak égett, mintha nem csak szavakkal, hanem tenyerével is pofonnal sújtott volna le rám.

- A-azt hiszem, szeretnék egy kicsit egyedül lenni m-most. - hebegtem-habogtam, tekintetem cikázott a szoba különböző pontjai között, a könnyek égették szemeimet, de próbáltam tartani magam. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy ilyen könnyen megalázható legyek a szemében, ilyen szánalmas.

- Oké. Akkor hát, viszlát SeokJin! - egy utolsó, jelentőségteljes pillantást lövellt felém, majd már csak annyit hallottam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó - a lábaim pedig pont ezt a pillanatot választották arra, hogy végleg feladják a szolgálatot, s remegve roggyanjanak össze alattam. Kikerekedett szemekkel figyeltem a fekete nyílászárót, hevesen dobogó szívvel, s dühöngő gondolatokkal.

Nem köszöntem el. Nem mondtam neki semmit, se egy "Szia"-t, se egy "Viszlát"-ot, mert a szánalmasan naiv szívem valahol, titkon még mindig remélte, hogy nem ez volt az utolsó búcsú, hogy talán még visszajön majd hozzám.

S a kegyetlen, lila hajú tündér, szárnyait kieresztette, s egy utolsó visszapillantás után -, végleg elrepült. Talán a Bájos Virágjához indult, talán az égen ragyogó csillagok felé vette az irányt, minden esetre, ezt, az összetört szívű festő már sosem tudhatta meg.

**********
Sziasztook^^
Hosszú kihagyás után (végül is, az előző rész még tavaly volt xd), de végre megérkeztem a folytatással!
Igazán remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!❤️

Remélem, kellemesen telt a Szilveszteretek, Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Nektek!❤️