Lombhullás

- Mondtam, hogy az enyém – morogta.

- Mondtam, hogy tudsz gyorsabban futni. Már meg is száradt. Könnyebb lesz kiszedni belőle a sarat – a kisfiú bólintott, és magához ölelve a labdát, az égen úszó felhőkre nézett, amikor a csendet egy idősebb férfi hangja törte meg.

- Souji! – a fiatalember, aki a szemét is lehunyta néhány pillanatra miközben széttárt karral feküdt a levelek között, azonnal felült, és ahogy megbizonyosodott a közeledő kilétéről, talpra is ugrott. A férfi kétszer annyi idős lehetett, mint ő, mustárszínű öltözetet és fekete hakamát viselt. Mindkét kezében egy-egy bokuto... az egyik alighanem Soujié, amit a fának támasztott. – Megváratod a tanítványaidat. A mesterhez nem illik, hogy későn érkezzen – Souji felé nyújtotta a kardot, szelíd, kissé dorgáló tekintettel.

- Elnézést, Kondou-san – hajtotta meg a fejét a fiatal szamuráj, halvány mosollyal, miközben átvette a fakardot. – Azonnal megyek – az idősebb férfi bólintott, és Souji még egyszer, az első játékos vigyorral a kisfiú felé nézett. – Legközelebb vigyázz jobban arra a labdára. Te összesározod, én elkések... mindkettőnket leszidnak.

A kisfiú pislogott kettőt, majd szintén elvigyorodott.

- Rendben. Jobban vigyázok majd.

***

1863-ban korán jött az ősz. Még javában tartania kellett volna a nyárutó kellemes, langyos napjainak, de már szeptemberben is kellemetlenül sok volt a ködös reggel, és a hűvös nappal. A Mibu Roshigumi tagjai a reggeli őrjáratok során érzékelték leginkább, Kiotó utcáin mennyire viszolyognak tőlük az emberek. Ez talán Hijikatát viselte meg legjobban... a démoni parancsnokhelyettes természetesen nem mutatta ki, de némely pillanatokban Souji látta, hogyan csikorgatja a fogát dühében, valahányszor Serizawa egy lépése még mélyebbre taszítja őket a város lakóinak szemében.

Őt nem igazán foglalkoztatták a rájuk irányuló rosszalló tekintetek, és ebben vajmi kevés szerepe volt annak, hogy ő maga is részt vállalt a rossz hírnév öregbítésében, mikor Serizawa bíztatására elkövette azt a gyilkosságot... bár tény, azt sem mondhatta, hogy amiatt bűntudata lett volna. Egyszerűen csak nem érezte fontosnak a kiotói lakosság véleményét... nem változtatott sem a gondolatain, sem az érzésein, tehát egyszerűen lényegtelen volt. Közömbösen tekintett az út szélén álló alakokra, és amikor egy-egy idősebb ember valami rosszmájú megjegyzést is tett, néha egy gúnyos vigyort villantott felé, már-már provokatívan.

Éppen ezért a reggeli őrjáratokon már pontosan tudta, kikkel szeret együtt lenni. Heisuke kezdeti jókedve mindig hamar elszállt, és könnyen rátelepedett a nedves, hideg köd is, elszívva a lelkesedését, ez pedig bosszantotta a fiatal férfit. Shinpachi mindig túlságosan szeretett beszélni, és ez legalább annyira bosszantó volt... Harada pedig szinte minden ilyen reggel magával rángatta Ryunosukét is, aki olyan arckifejezéssel sétált a harcosok soraiban, mintha legalábbis a fogát húznák... Souji csípős megjegyzései, és fenyegető provokációi pedig nem derítették jobb kedvre, a fiatal szamuráj pedig pontosan tudta, hogy túlságosan élvezi nézni, ahogy a fiú rémülten hátrahőköl egy-egy hasonló pillanatban. Tehát általában akkor érezte magát a legjobban ezeken az őrjáratokon, ha Saitoval volt. A sztoikus fiatal férfi nem, vagy csak alig beszélt, és hozzá hasonlóan képes volt figyelmen kívül hagyni a körülöttük felhangzó megjegyzéseket, és kellemetlen pillantásokat. Más volt az oka és a taktikája, hogy el tudja őket engedni a füle mellett, de Souji számára megfelelt az is, hogy képesek voltak nyugodtan haladni.

De néha még őt is elérte egy-egy fájdalmas gondolat.

Egy csapat ronin erőszakoskodott egy fiatal nővel... a nő mályvaszínű kimonót viselt, és egy kisgyermek, egy nyolc év körüli fiúcska kezét fogta. Souji nem tudta megállapítani, fiatal édesanyja, nővére, netán egy gazdag család esetén dajkája-e a fiúnak, de a cél szempontjából lényegtelen is volt. Nem az áldozatokat kellett ismerni, hanem a támadókat elintézni.