Lombhullás

192 7 4
                                    

1856 ősze különösen pompás volt. Egymásba olvadtak a fák lombjának árnyalatai, itt-ott felbukkant a zöld a barna, narancs és vörös színek forgatagában. A szél felkapta a lehulló leveleket, és megadta nekik a lebegés illúzióját, mielőtt találkozva a földdel végleg megpecsételődött a sorsuk. Az ágak csak lassan kopaszodtak... olybá tűnt, ezernyi levél lehullása után is dús és tarka marad a lombozat. És valahányszor egy darab az eső látogatását hirdető tócsák felszínére esett, a kiinduló vízgyűrűk hirdették a színpompás testvér temetését.

Az edoi Ichigaya körzet egyik szegényes dojója felé haladó tizenéves fiatalember csupán egy pillanatra torpant meg, mikor magukra vonták tekintetét a vízgyűrűk. Félrebillentette a fejét, elvigyorodott, miközben jobb kezében a bokutot tartva tovább haladt... majd megcsúszott a lába, és épphogy vissza tudta nyerni az egyensúlyát, elkerülve a kellemetlenül közeli ismertséget a kavicsos úttal. Az ujjai épphogy megszorították a nehéz fakardot, így az a botlás hatására nem esett ki a kezéből, és csak kelletlenül elhúzta a száját, miközben a tekintete végigfutott a kavicsos úton, keresve a probléma okozóját.

Egy textillabda volt, láthatólag maradék anyagból varrták, bár szépen ki lett hímezve. Gyerekek gyakran játszottak ilyesmivel, de az ősz sarában nem bizonyult a legszerencsésebb játéknak. A fiú felemelte, és megforgatta az ujjai között, a sárfoltokat szemlélve, amikor egy vékony hangot hallott.

- Add vissza!

A kisfiú alig lehetett tíz éves, és gondolkodás nélkül nyújtotta ki a karját, követelőzve, kérve a labdát. A fiatalember lenézett a játékra, majd a kisfiúra, akinek az arca most már kipirult a dühtől.

- Add vissza! Az az enyém. A nővérem csinálta.

- A nővéred biztos dühös lesz, amiért összesározod az ajándékát – mosolyodott el a fiatalember, de a gyermek láthatóan nem érzékelte a kissé gúnyolódó tónust.

- Ő nincs itt. Kérem a labdámat! – mintegy megerősítésképpen toppantott is egyet.

- Egyedül játszol? – bólintás. – Mit szólnál ehhez? Majdnem orra buktam miatta, tehát igényt tarthatok a labdádra. Ha elveszed, a tiéd lehet. Ha nem sikerül, az enyém.

A kisfiú sértődötten felhúzta az orrát.

- Nem fogok fogócskázni valamiért, ami az enyém. Add vissza – a fiatalember elvigyorodott, és jobb kezében a bokutoval, bal kezében a labdával tovább sétált a dojo irányába.

A gyermek néhány pillanatig csak nézte, mint aki el sem akarja hinni, hogy komolyan képes ellopni a játékát, elszállt a dühe és színtiszta döbbenet vette át a helyét... na, persze csak egy pillanatra, utána nagy lendülettel az ifjú szamuráj után lódult, aki csalhatatlanul meghallotta a trappolását, és gyors mozdulattal egy fának támasztva a bokutot futni kezdett a labdával. A kisfiú kapkodta a lábait, majd megtámaszkodott a térdén, hogy kifújja magát. A fiatalember egy fa mögül nézett rá.

- Tudsz te ennél gyorsabban is futni.

- Tudok! – csattant fel a kisfiú, majd ismét azzal a sértődött grimasszal tette hozzá. – Csak nem hiszem el, hogy belementem a fogócskádba. Az a labda az enyém!

Ismét nekilódult, az üldözött pedig várt néhány másodpercet, mielőtt ellökte magát a fától, és ő is elindult. Óvatosan csökkentette a sebességét, figyelve arra, hogy a kisfiú egy pillanatra se érezze úgy, hagyták nyerni. Végül a sárguló levelekkel borított füvön futva a gyermek megragadta a labdát, és a hirtelen örömtől elég figyelmetlen volt ahhoz, hogy elterüljön a lombszőnyegen. Magához szorította a játékot, és próbálta valamennyire kifújni magát, mikor néhány centivel mellette a fiatalember is szétvetett karokkal eldobta magát az avaron.

LombhullásWhere stories live. Discover now