Megtörhetetlen

Hatodik

- Mit keresel itt? - sóhajtottam fel lemondóan. Semmi kedvem ismét vitatkozni. Egész életem során nem veszekedtem annyit, mint néhány óra leforgása alatt Alex-szel. Nem mondott semmit, egyszerűen helyet foglalt velem szemben a boxban.

- Alex. Nincs kedvem ehhez, egyedül szerettem volna egy kicsit lenni.

- Te értesz máshoz is a hisztin kívül? - kérdezte. Szája sarkában egy apró mosoly bujkált, amit igyekezett elrejteni. Szomorú mosoly ült ki arcomra. Szomorú vagyok, hiszen nem ismer, mégis azt gondolja, hogy csak hisztizni tudok.

- Sajnálom, hogy ezt az oldalamat kellett megismerned. - nevettem fel, bár egyáltalán nem éreztem viccesnek a szituációt. Oly kedvetlenül ücsörögtem előtte, hogy nem volt erőm ismét vitába szállni vele.

- Én is. - mondta. Lehajtott feje, s hosszú szaggatott lélegzetvétele arra utalt, hogy nem egyetértett velem, hanem.. bocsánatot kér? - Nem ilyen vagyok Amelia! - nézett rám ismét, s szemeiben megbánás tükröződött.

- Elizabeth. - javítottam ki.

- Nem. Az Amelia jobban tetszik. - mosolyodott el. - Ez a második neved, nem?

- De, de senki nem használja. Nem szeretem. - mondtam. Meglepett, hogy megjegyezte második nevemet, én ha tehetem teljesen megfeledkezem róla. Anno édesapám ragaszkodott ehhez a névhez, de ő sem használta. Mindenkinek Lizzie, vagy Beth voltam, s vagyok.

- Nem szereted? Eggyel több indok, hogy ezt a nevedet használjam. - nevetett fel.

- Rendes tőled. - mondtam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el édes, kisfiús nevetésén. - Mit akarsz Alex? - pillantottam fel rá, immár komolyan.

- Bocsánatot kérni. - nyögte ki, hosszas gondolkodás után. - Nem ilyen vagyok, csak az elmúlt évek történései során kicsit megváltoztam, és keményebb lettem.

- Miért? - kíváncsiskodtam.

- Ahhoz semmi  közöd! - vágta rá eltorzult arccal, majd miután szembesült meglepett, s értetlenséget tükröző tekintetemmel ismét megenyhült. Arcát hatalmas tenyereibe temette, és felsóhajtott. - Látod, erről beszélek! Nem tudok uralkodni magamon! Egyszerűen nem szeretném ha többet tudnának rólam az emberek, nem akarok senkit közel engedni magamhoz.

- Ha ettől tartasz, ne aggódj. Nem szeretnék közel kerülni hozzád! - mondtam zavartan.

Annak ellenére, hogy Alex éppen arról beszélt, hogy nem akar senkinek se megnyílni, pont ezt tette, és ez hirtelen megrémített. Fel sem tűnt neki, hogy azzal, ha elmondja milyen valójában, s mit nem akar, az érzéseit osztja meg velem, tehát máris közelebb kerülök hozzá.

Alex kijelentésemre elmosolyodott, és egyetértésképen bólintott egyet.

- Ettől nem is tartottam Amelia! Gondoskodom róla, hogy ne szeress belém! - húzta ki magát büszkén, mint aki éppen a világot készül megmenteni.

- Ez rendes tőled Alex! - nevettem fel hülyeségén. Azt hiszem képtelen lennék egy olyan személybe beleszeretni, aki ilyen mérhetetlen hangulatingadozással bír, s nem törődik mások érzéseivel. Még annak ellenére is, hogy próbálja megmagyarázni gorombaságának okait.

- Mesélj magadról! - mondta hirtelen.

- Tessék? - pillantottam fel rá. - Meséljek magamról? Azt hiszem ez nem jó ötlet, ha nem szeretnénk egymásba szeretni! - vágtam vissza, korábbi megjegyzésére. Alex-et láthatóan mulattatta reakcióm.

- Holnapra úgy is elfelejtek mindent! A felesleges információktól hamar megszabadulok. - nevetett ismét, majd rám kacsintott biztatva, hogy kezdjek mesélni. Nevetve, fejemet csóválva figyeltem erős magabiztosságát.

- Mit szeretnél tudni? - mosolyogtam.

- Mesélj magadról, a családodról, vagy a hörcsögödről.

- Oké.. Tehát, első fontos tudnivaló rólam, hogy nincsen hörcsögöm.. - kezdtem, de szinte azonnal közbevágott.

- Ez szörnyű! Első rossz pont! - mondta. - Folytathatod!

Miután feltörő kacagásom csillapodott  tettem amit kért, s folytattam a bemutatkozásomat.

- Amerikában születtem, annak ellenére, hogy a családom angol. Édesapám munkája miatt ide költöztünk sok évvel ezelőtt Angliába, de miután apa meghalt, anya nem bírt itt maradni ezért visszamentünk. Tehát születésem óta e két kontinens között ingázom. - nevettem fel, mikor szembesültem Alex kissé értetlen tekintetével. Szinte látni lehetett, ahogy forognak a kerekek fejében, és próbálja megemészteni, majd helyrerakni a hallottakat.

- Mi történt apukáddal?

- Nekem is vannak határaim. - mosolyodtam el, jelezve, hogy erről nem szívesen beszélnék.

- Értettem. - bólintott Alex.

Hosszú ideig beszélgettünk Alex-szel, és rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz társaság mint amilyennek én őt gondoltam. Tud normális, udvarias is lenni, de ahhoz azt nagyon akarnia kell. Mindezek ellenére nem tudok benne olyannyira megbízni, hogy elhiggyem, ez a bocsánatkérős, ismerkedős akciója feltétel nélküli volt. Édesanyám bogarat ültetett a fülembe, s a gondolat, hogy Jesy, Alex segítségével korábban elintézte, hogy kitegyenek, mélységesen elszomorított. Igaza van anyának, nem létezik, hogy ilyen hamar kirúgjanak egy kollégiumból.

- Alex. - néztem fel, a még mindig az előbbi szóviccemen nevetgélő fiúra. Alex érdeklődve fürkészte arcomat, jelezve, hogy figyel. - Hogyan intéztétek el, hogy egyik percről a másikra kirakjanak a kollégiumból?

- Esküszöm nem tudtam, hogy mi a terve Jesy-nek, bár őszintén nem is érdekelt. Nem ismertelek, nem is nagyon érdekelt, hogy mi lesz veled. - mondta őszintén. - Arra nem is gondoltam, hogy Jesy milyen könnyedén elintézheti sorsodat, hiszen az édesapja üzemelteti a kollégiumot és...

- Ó, ennyi épp elég is volt. - vágtam közbe, majd homlokon csaptam magam. Hát persze! Az a hülye liba protekció árán váltogatja szobatársait.

- Na jó! - csapott az asztalra. - Mára épp elég volt ennyi belőled. - mondta, majd felállt, de még előtte egy széles mosolyt küldött felém, mutatva, természetesen viccelt. - Dolgom van, majd még találkozunk. Ha már egy házban lakunk. - intett egyet, majd magamra hagyott a kávézóban.

Elgondolkodva, magam elé bámulva kavargattam az időközben megrendelt, s kihozott kávémat. Nem hiszek Alex-nek. Ha tisztában volt Jesy édesapjának a munkahelyével kapcsolatban, akkor nyílván az is leesett neki, hogy miért kell feltétlenül még az este folyamán meglátogatnia barátnőjét egy lány kollégiumba. Ahol egyáltalán nem nézik jó szemmel az ellenkező nemű látogatókat.

Miután szép lassan elkortyolgattam forró italomat, hazaigyekeztem. Legalábbis az ideiglenes otthonomba, míg nem találok egy megfelelő albérletet a környéken.

- Gyere Lizzie, tárgyaljunk! - nevetett fel Ashley, amint meglátott a nappaliban. - Nem baj ha Lizzie-nek hívlak, ugye?

- Nem, dehogy is. - mosolyogtam rá, majd követtem a konyhába, ahol az ebédlőasztalhoz letelepedtünk, Ash pedig egy rakat iratot szórt ki élénk lila mappájából.

A hét mindennapját lakásukban tölthetem, néhány eltérő alkalom kivételével a hétvégéim szabadok lesznek, míg hétköznap délutánonként felügyelnem kell az ikreket. Teljesen korrekt ajánlat.