Várok Rád Idol Fiú

1. Ismét találkozunk

           

Életemben először láttam ennyi embert testközelből. Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek. Képtelenség lett volna átjutnom a tömegen. De már késő volt, elhatároztam magam. Életem egyik legrosszabb élményei közé fészkelte be magát ahogy az ugráló, teli torokból visítozó és lökdösődő emberek között utat fúrtam magamnak. A kezemben amiben a borítékot szorongattam, az arcomat védtem, a másikkal próbáltam segíteni az előre jutásomat. Mikor már másodjára könyököltek a bordáim közé, éles fájdalom hasított a mellkasomba és a vállaim majdnem összeroppantak a nyomástól. Félni kezdtem. Itt fognak eltaposni. Lepillantottam a borítékra amit annyit gyűrögettem miután elindultam. Kétségek között vergődve kitapintottam benne a kis fémtárgyat. Éreztem bőrömön a nyomást, a csontomhoz nyomódva a kemény tárgyat. Összeszorított fogakkal tovább küzdöttem magam.

Nem foglalkoztam vele hányszor löktek vissza, hányszor okoztak fájdalmat nekem. Csak előre mentem. Aztán egyszer csak elfogytak előttem az emberek. Reflexszerű gyorsasággal kapaszkodtam meg két kézzel a felállított kordonban, és nem hagytam magam visszalökni. Kritikus területen voltam. Mindenki ezekért a helyekért küzdött. Nem tétovázhattam. Felpillantottam a célom felé, ami ötven méterre állt tőlem.

Egy hosszú másodpercig tétováztam, aztán összeszedtem magam és hevesen dobogó szívvel átugrottam a kordon felett. Mögöttem egy pillanatra elakadt a rajongók szava, majd újult erővel kezdtek ordítozni felháborodásukban. Kihasználva a pillanatot, rohanni kezdtem előre, szememet egy ponton tartva. Először csak páran vették észre, majd mikor távolabb kerültem a tömegtől, egyre többen kezdtek dühösen tiltakozni. Szemem sarkából láttam ahogy fekete ruhás alakok indulnak el messzebbről. Megjöttek a biztonsági őrök! Begyorsítottam a sprintben. Az előttem álló hét fiú is felfedezte már, hogy kiszabadultam, és el akartak húzódni. Addigra viszont már odaértem.

A kezei közé gyűrtem a borítékot, és határozottan felnéztem rá. Egy hosszú másodpercig belenéztem a meglepetéstől tágra nyílt mandulavágású szempárba. A képeken sohase láttam jól, de emlékeztem a színére. Négy évvel ezelőtt is ugyanilyen tiszta és őszinte barnás zöld szemei voltak. Aztán futottam tovább. A vállammal utat törtem magamnak a két fiú között és a lezárt utcák felé vettem az irányt, eltávolodva a tömegtől, nyomomban a rendőrökkel. Mire sikerült leráznom őket már kezdett elhalni a rajongók kiáltozása. Hirtelen befordultam egy sarkon, és egy kávézóba berohanva eltűntem a pult mögötti személyzeti ajtón keresztül az őrök szeme elől. Még hallottam ahogy bejönnek és fontoskodni kezdenek, de szerencsére volt ki falazzon nekem.

Kisurrantam egy kis szürke falú sikátorba, ahol a szemetet szoktuk üríteni, és levettem a kapucnimat. Levegőért kapkodva támaszkodtam neki a falnak. Biztos voltam benne, hogy felvettek a kamerák, és már a neten kering a videó. Vártam pár percet, hogy kifújjam magam, aztán kocogva elindultam a lakásom felé. A szívem még mindig hevesen dobogott, de nem könnyebbültem meg. Ez csak az első lépés volt. Most mindent rábízok a sorsra, és várok.

Aznap este mikor bekapcsoltam a tv-met, rögtön megkerestem a bts műsorát. Magamhoz vettem egy tál rágcsálnivalót, de nem tudtam enni belőle. Nyugtalanul helyezkedtem, végül magamra tekertem egy pokrócot, és mozdulatlanságba kényszerítettem magam. A világos képernyőn egy barna hajú fiú beszélt teli szájjal mosolyogva, majd mikor plánt váltottak az egész együttest látni lehetett. Egy kanapén ültek négyen, mögöttük egy magaslaton foglalt helyet a többi három tag. Velük szemben a kamera felé fordulva félig a napsárga ruhás műsorvezetőnő. Izgatottan kerestem meg tekintetemmel az egyetlen szürke hajú tagot. Nem szólt semmit, hátulról figyelte az eseményeket. Semmi változás. Amikor a műsorvezető kérdezett tőle, ugyanolyan derűsen válaszolt mint mindig. Viszont mintha valami furcsa... a boríték! Ott van a kezében! Tágra nyíltak a szemeim. Nem lehet. magamhoz szorítottam a plédemet mint egy párnát és még feszültebben néztem a képernyőt. A műsoridő vége felé még mindig nem történt semmi. Én csak akkor vettem észre, hogy hirtelen túl gyorsan elkezdtem enni a rágcsálnivalómat. Az idegességem egy magasabb fokra kapcsolt.

- És mit gondoltok a mai kis akciójáról az egyik rajongótoknak? Elég megdöbbentő volt nem igaz? Még a rendőrök se tudták elkapni. Elég ritkák az ilyen esetek.  – a tálam felborult, és a tartalma kiszóródott a szőnyegre – Úgy láttuk, hogy kaptál tőle valamit V igaz?

Egy mély hang válaszolt a kérdésre.

- Úgy tűnik egy borítékot kaptam tőle. A kezembe erőszakolta aztán elfutott. Azt hittem valahogy meg akar minket ölelni, de nem nyúlt hozzánk szerencsére.

- Csak engem lökött el. – duzzogott egy fekete hajú fiú.

A tagok nevettek. Egy kis kitérő után visszatértek a témára.

- És már kinyitottad? – kérdezte a műsorvezetőnő kíváncsian.

A szürke hajú V pár másodpercig kifejezéstelen arccal bámult, aztán leesett neki, hogy tőle kérdeztek.

- Mi? Ja, még nem.

- Azóta magadnál tartottad. Talán fontos neked?

- Áh én magam sem tudom mi ütött belém. Nagyon meglepett. De valószínűleg egy vallomás lesz egy egészen elvetemült rajongómtól. Még sohase kaptam élőben vallomást.

A fiúk úú-zni kezdtek. V zavarában kínosan elnevette magát.

- Nem akarod kibontani? Vagy esetleg ez magánügy? – Túl kíváncsi a műsorvezető. De szeretném látni az arcát, amikor elolvassa. Vigyorogtam magamban.

- Én szeretném hallani. – szólt közbe egy korallrózsaszín hajú, sötét szemöldökű tag – Nyisd ki V!

Az idol mintha egy pillanatig hezitált volna, aztán beadta a derekát. A kamera ráközelített ahogy feltépte a borítékomat. Szürke hullámos haja a szemébe hullott ahogy lehajtotta a fejét, ezért egy pillanatig nem láthattam az arcát. Aztán kivette a gyűrött levelet és megnedvesítve ajkait elkezdte volna olvasni, de megszakították.

- Várj V, minta lenne még valami a borítékban. – figyelmeztette egy csokoládébarna hajú társa.

Ahogy lenézett megakadt a szeme a furcsa alakú gyűrődésen. Kirázta a tenyerébe az idétlen kis lovas kitűzőt. Rögtön hatalmasra tágultak szemei. Derengeni kezdett neki valami, és pár másodperc dermedt csönd után látni lehetett az arcán a színtiszta megdöbbenést. Felkapta a levelet és olvasni kezdte. Szemei ide-oda ugráltak ahogy követte a sorokat.

- Hé V minden rendben?

- Mi van veled?

- Nem olvasod hangosan?

Aztán kezdtek a dolgok rosszra fordulni. A fiú szemei csillogni kezdtek.

- Te sírsz?!

De nem hagyta abba. Tovább olvasott, amíg a végére nem ért. Ekkor már egy könnycsepp szántotta végig arcát. Gyorsan arca elé kapta a kezét, és inge ujjával letörölte.

A tévé képernyője elsötétedett ahogy megnyomtam a piros gombot. Már eléggé felkavart amit láttam. Letettem a távirányítót és ugyanebben a másodpercben megcsörrent az otthoni telefonom. Felkaptam az asztalról és megnyomtam a zöld gombot.

- Rose?

- Kathy láttad?

- Persze.

- Most viszik ki a kis idolodat a színfalak mögé. Nem tud megnyugodni.

- Már kikapcsoltam.

- Pedig érdemes lenne nézned. Jót tenne a lelkednek. Látni a munkád gyümölcsét. Ez hányadik levél is volt? A kétszázadik?

- Körülbelül. De nem bírom nézni. Egyszerűen nem megy.

Csönd a vonal végén. Felkeltem és felkapcsoltam a szobában a villanyt. Hunyorogva mentem ki a konyhába.

- És most várunk? – kérdezte a nővérem.

- Igen. – a pultnak támaszkodtam.

- Gyere át ha kellek. Tudod hol találsz napközben is.

Bólintottam. Aztán leesett, hogy telefonálok ezért gyorsan hümmögtem egy igent.

Miután letettem a mobilomat ránéztem az órára. Este tíz. Vajon hány órát kell még kibírnom?