Az ember, aki beleunt a halhatatlanságba

1. Fejezet

A házhoz érkezve a szomszéd kapualjban megláttam a szomszéd ház tulajdonosát, aki egy kedves 50 év körüli hölgy volt, alacsony, vékony alkatú, őszes hajában már csak itt-ott látszott, hogy egykor barna haja volt, de arcán mindig kedvesség vegyült vidámsággal.Éppen felém tartott mikor én a kapukulcsot kerestem a táskám aljában.

-Mr.Bounscotti, hogy tetszik lenni?-kérdezte mosollyal az arcán
-Jaj Mrs. Pears sokszor mondtam már hogy tegezzen nyugodtan.-persze ő mindig arra fogta azt,hogy magáz engem, hogy megadja a tiszteletet-Jól vagyok köszönöm éppen a bankból jövök.Ön hogy van?
-Köszönöm jól aranyos.
-Örülök, hogy találkoztunk,szeretném mondani, hogy jövő héten elutazok és valószinűleg sokáig nem jövök vissza, utazgatni fogok.-Ha az ember egész élete hazugságokon alapul, akkor az ilyen apró hazugságokat már észre sem veszi.-Megtenné hogy figyel a házra?
-Természetesen.Menj utaz addig, amig fiatal vagy és megteheted.-arcán most már szomorúság vegyült megbánással, talán az jutott eszébe, hogy ő végig itt élt és nem utazott sehova.
-Adok egy kulcsot a házhoz és már rohanok is, mert 2-re be kell érnem dolgozni.-átnyújtottam a kulcsot és már rohantam is befele a házba.

Az ajtón belépve rájöttem, hogy még semmit nem kezdtem el összepakolni, csak egy csomó üres dobozt hordtam össze, hogy legyen mibe rakodni. Dél volt, gyorsan ettem pár falatot, majd neki láttam, maradt egy órám, mielőtt dolgozni mentem volna.Végülis egy két szobás, nappalis házat nem tarthat olyan sokáig kipakolni.

Először a nappalinak láttam neki, a nappalim egy átlagos amirikaiéhoz hasonlított,egy szekrénysor, egy kanapé, két fotel és egy dohányzó asztal, na meg egy könyvespolc tele könyvekkel.A könyvek felét kidobtam, az emléktárgyakat mind kitettem a ház elé vigye, kinek szüksége van rá.Amint előkerült a fotó album leültem a kanapéra s kinyitottam. Az első fotó 1943-as, engem ábrázol, akkor még Európában laktam. Utána már csak a lányomról jött pár fotó.

A fényképek után jöttek papírok, melyek még abból az időszakból valók, mikor a saját nevem viseltem és nem kellett menekülnöm.Harry Horan 1830. Április 17., már alig lehetett kivenni az irást az anyakönyvi kivonatból.Ez után egy házasságot igazoló papír jött, mi szerint Helen Blake és én 1848-ban megesküdtünk.Egy keresztlevél következett, Mary Horan, a lányunk 1851-ben megkeresztelkedett, ezt egy gyászlevél követte , ami azt irta, hogy 1872-ben Helen Blake elhunyt. Végül a levél került a kezembe, melyet én magam irtam Helennek, de sosem adhattam oda neki, az igazságot tartalmazta velem kapcsolatban.

1875-ben elmenekültem egy másik államba, ekkor a lányom már 24 éves volt és férjes asszony.Mielőtt elmenekültem elakartam mondani az igazságot neki, ha már Helennek nem tudtam, de mikor velem szemben ült nem volt merszem elmondani.Később 1882-ben küldtem neki egy levelet melyben megirtam a saját halálhírem, nehezemre esett megtenni, de nem hagyhattam, hogy teljesen tudatlanul élje le az életét.Ezután nem hallottam többet a lanyomról.

Több papírt nem találtam, ugyanis a hamis papírjaimat mindig megsemmisitettem, miután nem volt rá szükségem.
Jól el ment az idő, már elmúlt egy óra, azonnal felkeltem és taxit hívtam,s ki siettem a ház elé.