Elszabott gondolatok

Forradalom

„Tiszta udvar, rendes ház.

Csillapítóval kezelve a láz.

A kerítések égig érnek

tilosban sétálsz, biztosan bemérnek."

Igen. Ez igaz. Rázom a kerítést. A kerítésen túl ott fénylik a kék ég a felhőkkel, szabadsággal telve. Tudom, valahol ott kinn kezdődik az ÉLET. Vagy amit én annak gondolok. Dobognak a lépések. Jönnek.

„Valami repülés, random merülés,

szabadesés!

Nekiszaladás, filmszakadás,

szabadesés!"

Elkezdem. Elkezdem, mert muszáj. Muszáj mert akarom. Mert nem bírom tovább. Gyerünk. Mássz, te gyenge szar, szakadj bele, ha már szabadulni akarsz.

„Ne utáld, hogy jól vagyok.

Gyűlnek a dolgok,

amiket itt hagyok.

Szív megfeszűkül

pupilla tág.

Katatón, szép új világ!"

Nehéz. Fájnak az izmaim. Gyenge vagyok. De nem hagyom. Még nem. Ma nem. Itt nem. Nehéz volt elhitetni annyi hónapig, hogy nem tervezek semmit. De most már nincs visszaút. Lázadj! Ez forradalom.

A magán forradalmam.

Már majdnem.

„Valami repülés, random merülés

szabadesés!"

A kerítés teteje. Fájdalmasan húsomba vág a szögesdrót. Nem érdekel. Lassan feloldódik a hajnal vörös-narancs villogása az ég alján. A vérem még egy kicsit itt tartja ezt a villogás. Meghosszabítja a saját vörösével. Megrázzák a kerítést. Rémülten kapaszkodom. Aztán legyűröm. Átlendítem a lábam. A másikat. Ugrom.

„Nekiszaladás, filmszakadás,

szabadesés!

Nálad a csodaszer, amit ha beveszel,

Szabadesés!"

Fájdalom. Besorolom a többi közé. Majd később. Futni kéne, így a földön állva. De hirtelen elönt a remény. Most már igen, sikerülni fog... Egyelőre a reményt is félreteszem, mert futnom kell. Nem érdekel a lábam. Nem érdekel a remény. Még futnom kell.

De... vajon megállhatok valaha?

„Ez a száj...

Nem szól...

Ha a most nem fáj.

És a föld... úgy ég...

Amíg a kép... vibrál!"

Emlékszem, milyen volt, mikor arra gondoltam, hogy lehetne más. Egy őszi, hideg-meleg napon történt. Az ég, a ruhák, a föld, az eső, az őrök, a kerítés.

Emlékszem, soha nem volt más. Csak szürke. Az élet, az étel, a gondolatok. Nem tudtuk, hogy lehet más. Ebbe születtünk. Nem élmodtunk, mert nem volt miről. De aznap láttam valamit. Valamit, ami mindent megváltoztatott.

„Nálad a csodaszer,

amit ha beveszel

szabadesés!"

Én mindig más voltam. Figyeltem. Nem csak tettem. Láttam a madarakat. Észrevettem a szépséget, azt hiszem. A repülés, a hajnali vörös ég... Aznap is láttam egy madarat. Nem hollót, vagy verebet. Nem. Egy flamingót. Rózsaszín folt a szürke égen. A fura csőrével, fejével, lábaival. Nevettem. Aztán a madár eltűnt az égen. Szabad volt. „Én is az leszek!" Elhatároztam. Elmegyek. Megszököm. Lázadok. Forradalmár leszek egy egyszemélyes forradalomban. Reményteli érzés.

„Mindent tagadás, teljes megadás, SZABADESÉS!"

Futok. Nem jönnek. Egyedül vagyok. A szürke ruhámat csapkodja a szél. A hajam lobog. És egyedül vagyok. A cipőmön keresztül érzem a füvet a talpam alatt. Hirtelen rám szakad a világ.A színeivel, a hangjaival, az illataival, az életeivel. Sok, de nem bánom. Élet. Futok. De csak azért, mert jólesik. Szabadesek a szabadságba. Gyerünk!