Fogadás |✔

16. fejezet- Tied a legjobb énem!

Izumi szemszöge

Azt éreztem, hogy valami meleg járja át egész testem de főleg az arcomat, lassan  nyitogatni kezdtem szememet ,így megszokva a kellemesen meleg napfényt, oldalra pillantva megláttam Keiichi alvó arcát, még alvás közben is tökéletes elmosolyodtam és mivel aludt még bátorkodtam adni neki egy puszit arcára, erre a tettemre megmozdult és kinyitotta szemeit.

Ránézve nagyra kerekednek szemeim.

-Mi a baj Izumi? Kérdezi meglepetten.

-Semmiség! Mondom motyogva.

Akkor miért piros az arcod, rosszul érzed magad? Kérdezi szemöldökét felhúzva.

-Loptam egy puszit, még aludtál! Mondom ki, úgy hogy már lángol az arcom.

De erre elkezd jóízűen nevetni, és gyorsan magára húz.

-Most rohadt aranyos voltál! Mondja egy puszit adva.

-OH ne már! Takarom el az arcom zavaromba.

-Na gyere, menjünk le reggelizni! Mondja mosolyogva.

-Oké! Mondom, közben lemászva rólam.

Felöltöztünk és lementünk a konyhába már mindenki lent volt, Keiichi apukája újságot olvasott közben kortyolta a gőzölgő kávéját, az anyukája az asztalnál ült épp reggelizett, Teresa meg  a konyhában sürgölődött.

-Jó reggelt! Mondtuk kórusba Keiichivel.

-Jó reggelt! Mondták egyhangúan a szülei.

-Nektek is fiúk, kész a reggeli gyertek! Mondta Kedves mosolyával Teresa, igaza volt Keiichinek csak ő törődik itt vele. Leültünk reggelizni, de olyan furcsa légkör vett körül tegnap nem éreztem ennyire kellemetlenek a csendet, mi történt itt.

-Izumi ha megreggeliztél, mondani szeretnék valamit négyszemközt! Mondta hirtelen megtörve a kellemetlen csendet Keiichi apja, oldalra néztem Keiichi arca eltorzult és kezét ökölbe szorította.

Megijedtem, de nem Keiichitől hanem hogy nem szokót csak így reagálni, itt már valami rossz lesz. 

Nyeltem egy nagyot, talán ezt észrevéve és az arcomra telepedett kétségbeesést, megfogta a kezem és az előző arcvonása átváltott lágy nyugtató mosollyá, én is elmosolyodtam és kezét fogva válaszoltam.

Örömmel uram! Mondtam egy molyollyal felé nézve.

Megreggeliztünk és Keiichi nagy nehezen elengedte a kezem, lassan elindultunk az apjával egy szobába, gondolom a dolgozó szobája lehet mert a közepében egy nagy fa asztal van, telis tele papírokkal.

Jobb oldalt egy fiókos szekrény azon könyvek voltak, és gondolom benne az íratok nagy bámészkodásom, mély hangjával szakította meg.

-Jövőhét szombaton is várunk szeretettel vacsorára, remélem elfogadod a meghívást? Kérdezi komoly hanggal.

-Persze örömmel! Mondom mosolyt erőltetve. Furcsa ez nekem, minek hívat be ide és Keiichi miért nem halhatja.

-Ennyit szeretett volna? Kérdezem félénken.

-OH nem még van valami, de arról nem szólhatsz Keiichinek! Mondja fagyos tekintetével.

-És mi lenne az uram? Kérdezem feszülten.

-Szombaton gyere egy órával hamarabb, és erről ne szólj neki adni szeretnék neked valamit.

-Értem akkor nem szolok neki semmiről! Mondom feszülten.